Van egy ismerősöm, akivel nem túlzottan jó kapcsolatot ápoltunk. Beszélgettünk ugyan, de nem kerültünk soha túl közel egymáshoz, én alkottam róla egy nem túlzottan pozitív véleményt, ő is rólam, de mindketten nyitottak voltunk.
Nyitottak voltunk egymásra, de egyikünk sem tett az ügy érdekében semmit. Ha találkoztunk is, teljesen felszínes dolgok kerültek szóba, az ezzel járó kínos csend is gyakori jelenség volt. Úgy hozta a sors, hogy öt napot össze lettünk zárva, együtt kellett dolgoznunk éjt nappallá téve. Rájöttem, hogy a szakmájában kiváló, gyakorlottsága és tapasztalata nem különben, már az első napon pozitív benyomásokat szereztem. Aztán esténként, mikor már nem kellett annyira hajtani és leülhettünk egy jéghideg literes Soproni mellé, jókat és tartalmasakat beszélgettünk. Az elmúlt időszak az életében nem volt kimondottan akadályoktól mentes, mégis kellő tartással és büszkeséggel viselte az őt ért vádakat, rossz híreket, költözést és minden ügyes bajos dolgát. Persze mindenkinek vannak olyan időszakai, amik jobban problémásak, és mindig vannak elénk gördülő akadályok, de neki sokkal súlyosabb dolgokon kellett átmennie, mint az átlag embernek.
Nem akarom az egekig magasztalni, de nagyon jó látni az emberi sorsok alakulását, sokat tanulhat belőlük az ember. Ha az embernek van mibe kapaszkodnia – lehet egy barát, egy társ, szülő, vagy egy egész társaság – minden bajból ki tud valahogy kecmeregni. Természetesen az egyénnek van a legnagyobb szerepe ebben, aki nem akar, az nem is fog abból a bizonyos gödörből kiszabadulni, a többiek csak a hátszelet adják ehhez.
