Májusban volt öt éve, hogy érettségiztünk, ennek örömére rendezett az egyik volt osztálytársnőm egy osztálytalálkozót.

Ahogy halad a világ előre, úgy változnak az információnak a közlési módjai. Először ugye kezdődött füstjelekkel, beszéddel, távirattal, újsággal, TV-rádióval, manapság pedig az internet az erre leginkább alkalmas dolog. Nincs is ezzel semmi gond, a baj csak akkor kezdődik, amikor az internetnek is a rossz végét fogják meg. Magyarországon eléggé újnak tűnő őrület a Facebook. Ide én is csak pár hónapja regisztráltam, egyelőre nem sok értelmét látom, de nyitott vagyok minden új dolog iránt, ezért próbálom felfedezni a benne rejlő új lehetőségeket. Egyik nyári esetén ezen a közösségi oldalon szörfözgetek, mikor minden előjel nélkül félrekattintottam és egy olyan eseményre léptem, amiről nem is tudtam, pedig már egy hónapja szervezték. Először úgy voltam a dologgal, hogy nem akarok elmenni, végülis nem kedveltem az ottani emberek nagy részét, nem is tartom a kapcsolatot senkivel, de aztán a kíváncsiság legyőzött és mégiscsak azt jeleztem vissza, hogy megyek.

Szeptemberi borús, esős napon elindultam különösebb izgatottság nélkül az osztálytermünkbe, nevezetesen a 15-ös terembe. Teljesen megváltozott az iskolában minden, felújítottak mindent, amit csak lehet. Nem is tudtunk leülni a 12-es ülésrendbe, mert a padokat is kicserélték (egy sorban 6 ember ülhetett, nem 8), ezért egy kis keveredés után azért el tudtuk kezdeni. Osztályfőnöki óra, jókívánságok, és 5 év elmesélése 5 percben. Sztenderd osztálytali, nem túl élvezetes. Maradtam, mert abban bíztam, hogy a sör majd jobbá teszi számomra a társaságot. Nem így lett.

Átmentünk egy beülős, alkoholizálós helyre, ahol koccintottuk egyet, majd nosztalgikus videó- és képnézegetésbe vágtunk. Ezt tényleg élveztem, mert ezeket a videókat 5-6 éve nem láttam, jó volt őket felidézni. Ezután a mivanveled beszélgetések tömkelege következett és szépen, ahogyan azt jósolni lehetett mindenki az akkori társaságát megtalálta - én is -, akikkel beszélgethetett. Ez tényleg jó volt, majd stílusosan az 5. sörömnél azt mondtam, hogy hazamegyek néhány osztálytársammal együtt. El is indultunk, majd hazaértem. Nem hagyott bennem túl nagy élményt, ahogy szerintem az írásmódomon is kitűnik. Bocsi.

Nem sokat változott a társaság, a 90%-a most sem lesz a kedvencem, de majd a 10 évesen meglátjuk. :)

Van egy ismerősöm, akivel nem túlzottan jó kapcsolatot ápoltunk. Beszélgettünk ugyan, de nem kerültünk soha túl közel egymáshoz, én alkottam róla egy nem túlzottan pozitív véleményt, ő is rólam, de mindketten nyitottak voltunk.

Nyitottak voltunk egymásra, de egyikünk sem tett az ügy érdekében semmit. Ha találkoztunk is, teljesen felszínes dolgok kerültek szóba, az ezzel járó kínos csend is gyakori jelenség volt.  Úgy hozta a sors, hogy öt napot össze lettünk zárva, együtt kellett dolgoznunk éjt nappallá téve. Rájöttem, hogy a szakmájában kiváló, gyakorlottsága és tapasztalata nem különben, már az első napon pozitív benyomásokat szereztem. Aztán esténként, mikor már nem kellett annyira hajtani és leülhettünk egy jéghideg literes Soproni mellé, jókat és tartalmasakat beszélgettünk. Az elmúlt időszak az életében nem volt kimondottan akadályoktól mentes, mégis kellő tartással és büszkeséggel viselte az őt ért vádakat, rossz híreket, költözést és minden ügyes bajos dolgát. Persze mindenkinek vannak olyan időszakai, amik jobban problémásak, és mindig vannak elénk gördülő akadályok, de neki sokkal súlyosabb dolgokon kellett átmennie, mint az átlag embernek.

Nem akarom az egekig magasztalni, de nagyon jó látni az emberi sorsok alakulását, sokat tanulhat belőlük az ember. Ha az embernek van mibe kapaszkodnia – lehet egy barát, egy társ, szülő, vagy egy egész társaság – minden bajból ki tud valahogy kecmeregni. Természetesen az egyénnek van a legnagyobb szerepe ebben, aki nem akar, az nem is fog abból a bizonyos gödörből kiszabadulni, a többiek csak a hátszelet adják ehhez.

  Azóta is sokat beszélgetünk, nevetünk, virulunk együtt, a feszültség rengeteget csillapodott közöttünk. A posztban direkt nem írtam le, hogy ki ő és milyen munkában vettünk részt, különböző okok miatt, de talán nem is az a legfontosabb, hanem az, amit már a közhelyek között említhetünk, hogy nem biztos, hogy az elsőre kialakított kép hiteles mása lehet annak, amilyen a másik ember valójában. Mindenki megérdemel egy beszélgetést, egy esélyt arra, hogy megismerjük. Éljünk vele.

Lakásvételezés előtt állunk. Budapesten régi polgári lakásokat nézünk meg első sorban, aminek vastag falai, körfolyosója van és lehetőleg gázzal legyen fűtve. Már két hónapja...

Már induláskor láttuk, hogy 10 millió környékén egyik lakással sem váltjuk meg a világot, 9!-88 m2 közöttieket lehet találni. Igen, Kedves Olvasó, 9 m2-es lakás is van, szoba, benne a konyha és a folyosón a mellékhelyiség és a fürdő, ami természetesen közös használatban van. Belmagasságról csak annyit, hogy 2,7 és 6 méter közöttiek vannak. A kisebbeknél én azt éreztem, hogy nyom a plafon és bármikor leszakadhat – persze stabilan állt – a 6 méteres meg egyszerűen gigantikus, fűteni nagyon nehéz, értelmetlen (számomra).

Láttunk szoba-konyhásat, egybenyílósat, penészeset, recsegő parkettásat, de a legjobb, amin hangosan felnevettem, az a 13. kerületben volt. A lakásba a konyhába léptünk be, balra az első ajtó a kamra, továbbhaladva rögtön a következő ajtó a fürdőszoba WC kombó egy csappal megspékelve. A szépséghiba annyi, hogy a zuhanytálca konkrétan az ajtóban volt, tehát azt át kell lépni, hogy a wc-ig eljussunk.

Képzeljünk el egy szituációt egy fiktív személlyel, neve legyen Zakariás Béla. Zakariás Béla egy meleg nyári napon munkából hazatérve úgy dönt, hogy zuhanyozik egyet, lemosva ezáltal a város porát.
Kinyitja az ajtót, belép a zuhanytálcába, elkezd fürdeni. Béla a víz hatalma alá kerül, több percig mozdulatlanul áztatja magát. Mikor végez, kinyitja az ajtót, amiről természetesen csöpög a víz be a konyhába, a zuhanytálca mellett, az ajtó alatt is kifolyt egy-két liter, eláztatva ezzel a lakások legérzékenyebb pontjait, a sarkokat. Kimossa a fugát a taposó alól, alatta idővel penészes lesz, sőt még az sem kizárt, hogy az alsó szomszédnak is juttatunk egy kis nedvességet. Béla rövid úton a költözés mellett dönt, mert kiutálják a házból.

Az ingatlanos azt mondta, hogy helyezzük át a wc-t a kamra helyére. Mindez rendben lenne, de akkor a vizet is át kell oda vezetni, főleg akkor, ha nem vödörrel akarjuk leönteni a salakanyagokat. Egyébként a szobák szépek voltak, tágasak és nagyon jó volt a környék is.

Olyat is láttunk, ami 45 m2-es és csak két ablaka volt. Ebből az egyik az ajtó fölött volt, a másik a nappaliban. Az ajtó fölöttit árnyékolja a körfolyosó a felette lévő emeleten, a nappaliban pedig a szemközti ház és balról egy tűzfal. Nyáron este hét órakor már nagyon sötét volt, ennek ellenére azt mondták rá, hogy amíg le nem megy a nap, addig nem kell villanyt kapcsolni. Ennél a pontnál mondtam azt, hogy menjünk, mindent megtudtam.

Nagyon kirívó esettel nem találkoztunk, talán még érdekességnek elmondanám, hogy létezik belső kétszintes lakás is. Ez a 5-6 méter belmagasságú lakás, amire egy második szintet húztak, így 2,5-3 méter maradt mindegyik emeleten a magasság. Ezek sem rosszak, de sajnos amire azt mondtam, hogy jól néz ki, azt az előző este eladták. Sajnáltam, hogy nem láthattam.

Egy biztos, hogy Budapesten vannak a legérdekesebb elosztású lakások, némelyikben el sem tudtam volna képzelni egy életet, de mint minden, ez is ízlés dolga. Van akinek ez tetszik, van akinek az, mindenki válogasson kedvére. Egy tanács még a végére: ingatlanosnak a szavát mértékkel kell elhinni.

     Nagyon sok olyan emberrel találkozom, akik mindenben a sikert és a csillogást keresik, olyan emberek, akik ha nincsenek központi helyen, rosszul érzik magukat, végső esetben mély depresszióba zuhannak.

     Az embereknek van egy kialakult képük önmagukról, ami lehet jó, lehet rossz, vagy éppen a kettő között félúton. Ha az ember elfogadja magát úgy, ahogy van, az bizony látszik rajta, ha nem, akkor ezt az érzést el akarja nyomni, a külvilág felé olyannak mutatni magát, amilyen szeretne lenni, de a lelke mélyén mindig érzi, hogy ez egy ördögi kör, amiben lehet, hogy egy életre megreked. Erősnek akar látszani, de mikor nem látja senki, zokog a szégyentől és a kilátástalannak tűnő életétől. Ha valaki leplezetlenül megmondja neki, hogy mi is a valóság, egyből fut haza és dühöng, hogy nem beszélhetnek így vele és természetesen nem ő a hibás. A viselkedése elkezd átformálódni a barátai lemorzsolódnak, mindenki elfordul tőle, mert úgy érzik nem éri meg nekik vele foglalkozni. Vannak cimborái, akikkel egy-egy sört megiszik, akikkel átbulizik egy estét, de ennél többre nem jut a kapcsolatuk, majd ők is elvesznek. Csapongó életet él, mesterkélt ideológiákat gyárt magának, építi a saját kis burkát. Mindenki rossz, csak ő nem, ő látja tökéletesen a világot.

     Elfordul a társas kapcsolatoktól, elkezd a pénznek élni. Olyan dolgokba vág bele, amik egy idő után megbuknak, de ő nem érti miért. Kétségbeesésében az embereket kezdi el kikészíteni, olyan dolgokat hoz fel beszélgetés közben ami a másikra nem vet jó fényt, de ettől úgy érzi, hogy ő energiát nyert és a középpontba került.

     Minden megmozdulása arra megy ki, hogy a többiek elismerjék őt, és nem gondol bele, hogy a „szent cél” elérése érdekében hány emberen gázol keresztül.

     Sajnos ez egyre fiatalabb korban kezdődik el, és olyan apróságok miatt is kialakulhat, mint egy jobb telefon az osztálytársnál, jobb autó a másik szüleinek, vagy éppen egy szerelmi csalódás. Reményeim szerint a munkámmal hozzájárulhatok ahhoz, hogy ezek az emberek visszanyerjék régi énjüket és több év elteltével egy este, sörrel a kezében csak mosolyogjon ezeken a régen elfeledett érzéseken.

Budapest érdekes hely. Magyarországon azt hiszem sehol máshol nem lehet annyi féle embert látni, mint itt.

Budapest XIV. kerülete Zugló. Azt mondják, hogy az egy jó környék. Ott lakom én is, sőt a munkahelyem is itt található. A lakóhelyem és a munkahelyem közötti, mintegy 700 métert általában gyalog teszem meg, mindig azon az útvonalon, ugyanabban az időben. A házunk sarkában mindig találkozom a kutyás nénivel, aki várja a másik kutyás nénit, egy csivavája van az egyiknek és törpeuszkár a másiknak. Továbbhaladva rendszerint pirosat kapok és a 130-as buszról leszálló egyetemisták között is vélek felfedezni néhány ismerős arcot. Bagolyvár utca következik, itt vannak nevető, síró, vizsga/ZH utáni egyetemisták, majd szintén sok kutyás néni, aki ugyanúgy egy másik kutyás nénire vár (vagy bácsira), semmi különbség. Angol utcában van egy ovi, itt is a még lelkes gyerekek homokoznak, szidják a tehetetlen óvónénit és az anyukája után epekednek. Minden egyes reggel.

Természetesen vannak azért kivételek. Az egyik találkozásom egy középkorú néni, akinek csörgött a telefonja. Üvölt, hogy „várjál, nem találom a telefonomat.„ Nagy nehezen megtalálja, erre jön a következő mondata szintén üvöltve (nem vette még fel a telefonját): „Mit akarsz már megint?” Közben csörög folyamatosan, de nem a többszólamú fajtából, hanem ez a régi nokiás sípolás eszeveszett hangerővel párosítva. (Valószínű ezért üvöltött) „Mondjad már mit akarsz Teeee. Nem hallod, Te majom” Vége a csörgésnek. A néni még egy darabig szólítgatja a vonal másik végén lévő embert, de ő semmit nem hall, mert nem vette fel a néni. Erre nagy megnyugvással, hogy téves volt, elrakta a telefonját és ment a dolgára.

Valószínű ez a néni sosem vette még fel a készüléket, és valószínűleg csak dísznek van neki, mert nem tudja használni. Hmm...ezt hívják globalizációnak?

ELTE-ről azt hinné az ember, hogy minden flottul működik, nincsen probléma, az emberek jókedvűek és rózsaszín felhők úszkálnak az égen.

Ma reggel gondoltam leadok két dolgozatot. Az egyik egy 30 oldalas fordítás, a másik pedig egy alkotmányhoz kapcsolódó 7 oldalas kis szösszenet. Fel is keltem, ahogy illik, nem részletezem milyen állapotban, majd rá 20 percre már a Stadionok felé zötyögtem a 2-es Metroval. Tömve az egész, már reggel büdös emberekkel, tömeg, de még így is mindenkinek a kezében stílusosan egy Metro (újság). Blaha, rohanok a 4-6 után, majd egy könnyed nagymamafellökés után már csipog az ajtó és megint büdös emberek, de villamos. Itt már nem annyira stílusos a Metro újság, de van, aki még it is kitart mellette és a munkahelyéig/iskoláig le sem teszi. Marha érdekes lehet.

Beérek az ELTE-re, mindenki jegyzettel a kezében rohangál fel-alá, sikítások az előadókból, hangos ajtócsapkodások, sértődések, k**vaanyázások stb. Vélhetően ők azok, akiknek utóvizsgát kell tenniük az adott tárgyból. Felérek a hatodikra, vígan kopogok a TO-s nénim ajtaján, zárva. Átkullogok a politológia titkárságra, zárva. Megyek közvetlenül a tanárhoz, zárva. Másik tanszéknél ugyanezt a kört eljátszottam. Már azt hittem, hogy nem dolgozik senki (így is volt), mégis megsimogatott fentről valaki, mert vágtatok dolgozni, nyílik előttem egy ajtó (majdnem orrbavágott), de pont az a tanár lépett ki, akit én szerettem volna megtalálni. Betessékelt a terembe, majd adott egy lapot, hogy akkor 5-ös tétel. Mondom Tanár Úr nem, félre értett és csak olvasnivalót hoztam Önnek. Erre 20-an felnyerítettem a teremben, az oktató is természetesen, illedelmesen elnézést kért és készséggel átvette a dolgozatomat.

Az angolt viszont nem sikerült leadni, valszínű átküldöm neki e-mailen, majd arra hivatkozom, hogy sokszor próbáltam már leadni, de soha sem sikerült.

Ennyi, lehet mindenki szabadáson volt, vagy éppen most törtek rájuk a szülési rohamok, nem tudom, de ha potyára mentem volna oda, akkor nagyon mérges letem volna.

Ezen a héten suliban voltam. Azt hiszem ezzel elárultam mindent.

Az, hogy a tanári kar 90%-a valamilyen beszédhibával rendelkezik, a csoporttársaim többsége sem éppen az én társaságom azon már az első héten túlestem. De az, hogy egy levelező képzésen katalógust írnak, azt a mai napig nem tudom megszokni. A sportszerűségről nem is beszélve.

Az egyik tanárnő behozott egy 8 kérdésből álló kérdéssort, mivel az elmúlt alkalommal elmondta, hogy nagyon szeretné, ha 30 oldalt elolvasnánk egy könyvből. Természetesen nem tettük meg, ezért csak 3 kérdésre kellett kidolgozni. Köszi az engedményt, de mi inkább vizsgáznánk. Nem, azt nem lehet, neki erre nincs ideje. Nekünk meg nincs időnk bejárni az órádra...

A másik, hogy a statisztika tanár azt gondolja, hogy mi már teljesen kiművelt emberek vagyunk ami a statisztikát illeti, hát nem. Mondtuk is neki, hogy mi sosem tanultunk ilyet, erre azt mondta, hogy azért járunk iskolába, hogy újat tanuljunk. Jó, de nem úgy, hogy kérdéseket tesz fel, olyanról amiről még nem is beszélt. Elméleti kérdések voltak ezek, de olyanok, hogy el is felejtettem őket egyből. 150 perc tömény lebaszás és miértnemtanultok után nagyon boldogan léptem ki az épületből az esőbe. Úgy látszik semmi nem jött össze.

Másnap bementem dolgozni, illetve összmunkatársi értekezletre, ami megváltás volt az előző napi sulihoz képest. Bemutatkoztam a tagintézményeknek is, nagyon kedvesen fogadtak, majd leültünk meghallgatni egy bemutatót a Művelődési Ház és a tagintézmények működéséről. Számok, kusza táblázatok, köszönetnyilvánítások után szót kapott a gazdasági vezető, a tagintézmények vezetői, de sokan nem éltek a lehetőséggel. Miután befejeződött az értekezlet, alig vártam, hogy bemehessek az ELTE-re. Ott ültem este 6-ig, de értelme az nem sok volt, ugyanez történt a következő nap is. Minden hónapban elmegy a kedvem az élettől, de tudom, hogy ezen végig kell menni annak érdekében, hogy több lábon tudjak állni az életben.

Hát mit ne mondjak, jobb lett volna bemenni dolgozni, annak több értelme szokott lenni.

Biztos sokan tudjátok rólam, hogy gitározom, kicsit zongorázom, mellé pedig nem titkolom, énekelek.

Énekelek? Konkrétan annyira tisztelem a hangokat, hogy sohasem a megfelelőt éneklem, mindig egy másikat nyúzok, ezzel együtt a környezetemre sem gyakorlok nagyon jó hatást. Azt is lehetne mondani, hogy a hangom a zajszennyezés határát súrolja, de mindenki innen indul. Senki nem úgy születik, hogy Pavarotti, bár minden egyes kisgyerek az első pillanatban próbálja megénekelni (üvölteni) a háromvonalas C-t, s mivel mindenki mosolyogva fogadja, ezért még vagy 6 évig rendszeresen megcsillogtatja énektehetségét. Én is így kezdtem, nem is fejlődtem tovább.

Egyik téli estén, mikor nővéremnél tujáztam, 10 perc csend után azt kérdezi, nővérem, hogy nem akarok-e véletlenül énekelni az ELTE Musicalben, mert fiúhiány van. Mondtam, hogy nem vállalok felelősséget a hangomért, de egy próbát megér, ha meghallgat a vezetője (Gyöngyi), és úgy találja, hogy "színpadképes", akkor lehet róla szó. Felkaptam a gitáromat és nagy boldogan elmentem Gyöngyihez egyet énekelni. "Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék..." - kezdtem rá a dalomra, Gyöngyi derekasan végighallgatta, aztán mondta, hogy jólvan, jó lesz, gyere hozzám majd kinyitjuk a hangodat, nincs nagy probléma vele. Elmentem.

Szeretek oda járni. Otthonos, hangulatos, és rohadtul elfáradok az éneklésben. Emberek. Felfedek egy titkot. Énekelni nehéz. Illetve nem pontos, helyesbítek: Jól énekelni nehéz. Légzés, rekesz, tartsad, háromszög stb. A beéneklés Gyöngyivel minimum másfél óra, utána térünk rá a dalra, ami szintén másfél. Három óra koncentrálás, figyelem, ének. Maratoni dolog. Mondjuk, ha annyira elfáradnék, nem gyakorolnék otthon semmit. Sokat énekelek, gitár mellett, hogy a hangok jók legyenek. Mindenki szerint sokat fejlődtem, de mivel maximalista vagyok, tudom, hogy még nem jó, sokat kell még gyúrni a hangszalagokat, hogy jó legyen. De ki kell állni a színpadra, mert elvállaltam és ott nem csak énekelni, de mozogni is kell, ami egy kicsit zavaró. Azt kell eljátszanom, hogy én egy tutyimutyi gyerek vagyok és nem merek odamenni a lányhoz, akit szeretek. Rózsacsokor a bal kezemben, azt kell egy adott pillanatban átadnom, meg átöllnem a lányt, a végére pedig összejövünk, tiszta idill, a közönségben egy szem sem marad szárazon. Egyébként a táncos múltamba ha visszagondolok, nagyon sok ilyennel találkoztam. A közönség nagyon szereti azt, ha valaki sikert ér el a színpadon. Nagyon sokszor kellett olyan botlábú embert táncolnom, aki a zene végére megtanul táncolni. Ezt különbözőképpen lehetett megformálni, de a mondanivalója ugyanaz volt. A közönség csípte az ilyet, felfedezett valami cselekvést a táncban és érdeklődőbben figyelte tovább az eseményeket, hátha elcsíp még egy ilyet, vagy hasonlót. Szóval ezt kell eljátszanom, meglátjuk, hogy mennyire fog menni.

A rendezvény egy Bölcsész Napok lesz, azt most nem írom le, hogy mikor és hol, mert nem szeretném, ha sok ismerős látna ebben a nagyon kínosnak is elsülhető helyzetben. :) Úgyhogy ÍGY JÁRTATOK... :D

A rendszerváltás utáni hatodik választásra készülünk, egészen pontosan 2010. április 11-én, vasárnap. Ebben a posztban lássuk, milyen a szavazótábor Magyarországon, a teljesség igénye nélkül.

Nem tudom, hogy van-e olyan ember Magyarországon, aki még nem tudja, hogy holnap választás lesz. (Ha ezt a posztot hétfőn, vagy utána olvasod, akkor fejben pakold át múlt időbe.) Talán azok az emberek nem tudják, akik tanyán, két éve ki nem mozdulva éldegélnek magányosan és senkivel azóta nem találkoznak, nehogy megtudják, hogy szavazni kell, és semmilyen médium nem ér el hozzájuk (még a postás sem). Próbálok valamilyen logikai rendet találni a következő felsorolásban, de ha nem találsz benne, akkor is mindenki meg fogja érteni a dolgokat. De ha nem, az sem baj, a Google a barátod.

1. Az érzelmesek klánja

Ehhez azok tartoznak, akikre tudtak hatni közvetlenül a politikusok, valamilyen szimpátiát váltott ki belőlük az, hogy ott ő beszél, vagy amit mond, bár tudjuk, hogy értelme nincs az ilyen monológoknak, mégis mostanra már nagyon álmos marketingesekből és beszédírókból avanzsált csoportok/bizottságok/team-ek (foglalkozásodhoz illeszkedően válaszd a Neked megfelelőt) próbálják meggyőzni az embereket - egy bábon keresztül - hogy az ő semmitmondó kormányprogramjuk a legjobb. Ezek az emberek már nagyon várják a választásokat és valószínű az elsők között lesznek ott az urnáknál, hogy az imádott vezetőjelöltet beleültessék abba a bizonyos székbe.

2. A meggyőződéses választópolgárok

Ők azok, akik a párt ideológiáját jónak találják, azokat az elveket vallják és próbálják az életüket is úgy alakítani, hogy annak megfelelő legyen. Velük lehet nagyon jókat vitatkozni a politikáról, de meggyőzni sosem lehet őket. Ők azok a szavazók, akik hosszú időn át hűek maradnak a pártjukhoz, nem nagyon csapkodnak ide-oda választásról választásra.

3. Szélsőséges csoport

Eddig eléggé szűk réteget jelentettek ezek az emberek, de amint az Európai Parlamenti Választások is jól tükrözik, egyre jobban előtérbe helyeződnek. Néhány nagy közvéleménykutató cég azt jósolta, hogy a szélső jobb a második legnagyobb párt lesz a következő négy évben. Magyarországon az ő megjelenésük 2006 körül volt számottevő, mikor zavargások, agresszív tüntetések voltak a fővárosban. Ők azok, akik egytől-egyig el fognak menni szavazni, mert nem akarják ezt az állapotot tovább, és pártjukat mindenképpen be akarják juttatni a Parlamentbe.

4. Személyes mérlegelés alapján

Vannak olyan emberek is, akik az alapján döntenek az ilyen alkalmakkor, hogy a kormányprogramok közül melyik lenne számára a legmegfelelőbb, tehát melyik hozhatná neki a legnagyobb életminőség-javulást. Ők általában részletesen átolvassák a pártok programjait és egyáltalán nem hűek egyik párthoz sem. Szavazni nagy arányban elmennek, hát én is elmennék, hiszen annyi olvasás után az xelés nekik az ajándék.

Ezek után mindenki döntse el magának, hogy melyik csoporthoz tartozik, elolvasta-e a programokat, vagy csak szín alapján dönt. Akár át is lehet húzni a szavazólapokat, de az ugye érvénytelen szavazat. Jó szavazást kívánok, aztán majd holnap meglátjuk mi lesz.

Mint tudjátok január óta keresek munkát, amit meg is találtam, illetve eléggé szokatlan módon rám talált a munka. Vannak még ilyenek?

Szerencsésnek érzem magam. Egész életemben voltak szerencsés fordulatok és azt hiszem ezek nélkül most teljesen más lennék, mást csinálnék. Most nem arra kell gondolni, hogy nyertem a lottón (elég vicces lenne, nem állok ilyen kapcsolatban a Szerencsejáték Zrt-vel), hanem arra, hogy mindig rám talált Fortuna Kisasszony. Elkezdtem táncolni, négy év múlva ennek köszönhettem, hogy Székesfehérvár egyik feltörekvő iskolájában tanulhattam.

Történt pedig egy borongós téli estén, mikor edzés végén lefáradva, izzadt képpel próbálok embert csinálni magamból, hogy egyáltalán ki tudjak lépni a teremből az utcára, odalép hozzám egy táncos, hogy kellene táncolni a Kodóban, mert valami bál lesz a diákoknak. Sokszor csináltunk ilyet, kölcsönös fellépések egymás iskolájában, munkahelyén, családi banzájokon, nem volt szokatlan a kérés. Elfogadtam, megbeszéltük mikor, hol, mit kell táncolni. Odaérve az Igazgató Úr fogadott, bevezetett minket az öltözőbe és hagyott készülődni minket. Bemelegítés, átöltözés, szokásos menetnek számítottak, majd felkonferáltak minket, és elkezdtünk táncolni. Édesapám, mint minden szülő próbálja dokumentálni gyermeke mindennapjait, vagy legalábbis a fontos eseményeket - ezért nekünk több anyagunk van a táncról, mint az egész MTV archívum - és kamerával felszerelkezve felvette a táncot. Fellépés után odament hozzá az igazgató és megkérdezte, hogy hova akar továbbtanulni? Mi szívesen látnánk az iskolánkban. Édesapám rövid bemutatkozás után mondta, hogy ezt az iskolát is megjelölte a gyerek - én - és reméljük, hogy be is kerül. Az igazgató pedig megígérte, hogy ha nem kerülne be, csörögjünk rá és elintézi. Így is lett, szeptemberben már ott kezdhettem a tanévet, cserében pedig minden rendezvényen egy kisebb haknival kellett készülni, de ez legyen a legkevesebb, hát imádtam csinálni. Még a szalagavatóra is én készítettem fel az osztálytársaimat, és ha van botláb, akkor mindet megkaptam, egy angol keringő alap négyzet lépése is több órás kihívást jelentett mind a fiúknak, mind a lányoknak egyaránt. Nagy nehezen azért sikerült megtanulni és osztatlan sikert arattunk a szülők, barátok és rokonok között.

Amikor 2005-ben leérettségiztem nem vettek fel sehova - azóta is áldom a felsőoktatást, hogy nem vettek fel - a következő évben viszont elkerültem Sopronba, amiről már írtam is korábbi posztjaimban. Nem is fecsérelnék erre több karaktert, lediplomáztam és elkezdtem munkát keresni szociálpedagógusként. Egyik reményvesztett pillanatomban március közepén megnézem teljesen unottan az e-mail fiókomat, mikor látom, hogy állásajánlat érkezett. Belekukkantok, egyből felcsillant a szemem, a Cserepesház Zuglói Ifjúsági Információs és Tanácsadó Iroda keres munktársat. A 3sz.hu-n találták meg az önéletrajzomat, ami a szociális szakembereknek a honlapja. Másnap felhívtam a megadott számot, a vezetőt kerestem. Megbeszéltünk egy délutáni időpontot, majd jó hangulatban mentem haza egy előző állásinterjúról. Felcicomáztam magam, öltöny nyakkendő, makkos cipő ahogy illik, de túl voltam egy kicsit öltözve, mert ott teljesen lezserül fogadott Ricsi, de mondom nekem mindig azt mondták, hogy öltönyben menjél, me' akkor van esélyed. Könnyed beszélgetést javasolt, picit szakmáról is volt szó, de igazából kötetlen bemutatkozás, ismerkedés volt a cél. Az is lett, hazafele azon gondolkodtam, hogy végre nem egy HR pina, aki teljesen érdektelenül, sablonos kérdéseket feltéve próbál meg felvenni valakit. Jól éreztem magam és ez a lényeg. Úgy váltunk el, hogy a vezető helyettessel is beszélnem kell több szem többet lát alapon. Én is így láttam helyesnek, majd jött egy hívás és meg is beszéltünk egy időpontot. Oda is elmentem, de ott már nem kötöttem nyakkendőt, mert tudtam hova megyek. Klaudia fogadott, barátságos, izgő-mozgó hölgyet láttam, aki azzal kezdte, hogy Ő biztos jobban izgul, mint én. Ezt a mondatát hallva kissé felodódtam, nem sokszor hallottam ilyen mondatot egy HR-es szájából. Pozitív volt, az tuti. Vele inkább szakmáról volt szó, mindketten mondták, hogy szimpatikus az, hogy táncolok és zenélek, és be lehetne vonni ezeket a csoportokba. Háromnegyed órát beszélgettünk, ebben a helyzetben is jól éreztem magam, titkon reménykedtem benne, hogy jó benyomást tettem. Aznap este jött is a telefon, Ricsi szólt bele: - Szeretnék szép hétvégét kívánni az új munkahelyeddel. Hát mit ne mondjak, letörölhetetlen vigyor ült ki az arcomra, megbeszéltünk még néhány dolgot, kezdjem el az ügyintézést (magyánnyugdíjpénztár, START kártya stb.), majd elköszöntünk egymástól.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért is örültem ennek a munkának ennyire. Mert azt csinálhatom amit imádok. Tánc, zene és a szakmám. A többi időben sem kell aktákat tologatni, ügyintézni stb, hanem gyerekek jönnek, beszélgetek velük, nem kell négy fal között ülnöm. Mehetek rádiózni is, van egy internetes rádióban egy óra műsoridőnk, aktualitásokról, szakmáról beszélgetünk kötetlenül.

Próbálok beilleszkedni, ami nem megy rosszul, mert mindenki jól fogadott, érdeklődőek felém. Remélem így is marad.

Mostanság munkakereséssel töltöm napjaimat, és mivel ez a harmadik hónap, hogy keresek valamit, amivel pénzhez jussak és a saját lábamra tudnék állni, gondoltam megért már egy poszt erről.

A múlt héten ülök jó hangulatban egy baromi érdektelen tanárral szemben statisztika órán - ami mellesleg 150 perc - mikor elkezd rezegni a zsebemben a telefonom. Nézem, hát egy budapesti szám. Na mondom, most szalasztok el egy állást, majd mikor az előadó 5 perc szünetet rendelt el, azonnal tárcsáztam a számot. Foglalt. Megint próbálom. Foglalt. Visszamentem az órára, de fél 5-kor lett vége, ezért azon a napon, már esélytelen volt a dolog. Másnap egyből felhívtam, ekkor egy csengő hangú HR-pina vette fel a kagylót, bemutatkoztam, majd egyből maga elé vette a papírját és darálta a szokásos marketing dumát. Francia kézben lévő cég, hitelfedezeti szolgáltatásokkal foglalkozik, 4-6-8 órában keresnek call centereseket. Előtte volt az önéletrajzom, de megkérdezte, hogy mit végeztem, milyen munkatapasztalatom van stb. Mindent elmondtam neki, ekkor közölte, hogy megbizonyosodott róla, hogy tényleg én vagyok az önéletrajz gazdája - ? -, majd jött egy figyelmeztetés. Önt kihangosítottuk, mert 3 HR menedzser ül még a teremben, akik bírálják a válaszaimat. Azonnal a bokámon folyt az előzőkben elfogyasztott tea egy jelentékeny része, majd felkészülési időt sem adva jöttek a kérdések. Milyen munkarendben szeretne dolgozni? A válaszom arra irányult, hogy a cég mennyire tolerálja, hogy levelezős munkarendben hallgatok. Mondták, hogy teljesen tolerálja a cég minden szakmai fejlődést, járnak oda napalisok, estisek, levelezősök. A munka annyi lett volna, hogy telefonon ügyintézzek az ügyfeleknek, ennyi. Fix fizetés, 100.000 körül nettó. Zsír. Majd néhány töksablon kérdés után mondták, hogy a "zsűri" egybehangzóan megszavazott, be kéne menni interjúra.

Másnap puccba vágtam magam, majd elindultam a második kerületbe. Nagyon hamar meg is találtam az irodaházat, volt még egy kis időm, körbenéztem a környéken. Szép látvány volt, az utca végén panoráma fogadott a parlamentre, a másik irányban a Moszkva tér nem éppen esztétikus látványa fogadott. Kis döbbenet után rászántam magam, hogy bemenjek, majd egy újabb HR-pina fogadott. Leültetett, elmondta, hogy értékesíteni kell(!) és az első három hónapban (a próbaidőn) csak jutalékot kapok, a negyedik hónaptól 30.000 körüli alapbért kapnék és erre jönne a jutalék. Mondtam, hogy sem a telefonban, sem az álláshirdetésben nem volt ilyneről szó. Azt mondta körbevezet, aztán dönthetek. Benéztem a leendő "irodámba". 15 ember, kb. 15 égyzetméteren dolgozott egy fejhallgatóba integrált mikrofonnal, úgy, hogy az asztalnál 40 centinként ültek az ügyintézők/értékesítők, fa fallal elválasztva. Monitor, billentyűzet és zéró intimszféra. Mondtam a HR-esnek, hogy felesleges a szerződéssel bajlódnia, én nem fogok itt dolgozni. Persze, persze megérti, nem mindenki szereti az ilyen munkakörülményeket. Borzongva eljöttem, elköszöntem az unott portás-sekurtititől, majd elmentem a helyszínről.

Ennyi.

Volt ez az előadás, amit az egyik előző blogomban olvahattok, ahhoz még egy szösszenetet hozzáfűznék.

Az első felvonásban Neoton slágereket adtak elő az énekesek, mi pedig táncoltunk rájuk. A Tinidal egy kivétel volt, ahol egy kis levegőhöz jutottunk és át tudtunk öltözni. A függöny mögött állok, várok a következő táncra, ahol meglátom Tamást, aki az egyik énekes volt, kezében egy mikorfonnal. Ebben csak egy dolga volt, hogy a refrénben kétszer énekelje eléggé basszus hangfekvésben, hogy "tinidal". Valamiről beszélgettünk, jót mulatoztunk a színfalak mögött, majd egyszer csak megszólal: "Várjál ... tinidaal". Folytatta tovább a mondókáját, de annyira kellett röhögnöm, hogy el kellett mennem a színpadtól messzire, hogy ne hallatszódjon be a vihogásom. Nem értette a dolgot, majd megmagyaráztam neki, hogy azért röhögtem ennyire, mert beszél, beszél, azt hinné az ember, hogy nem figyel a zenére és egyszer csak beletinidalozik a mikrofonba. Hatalmas figura.

Ezek azok a dolgok, amikről a néző vajmi keveset érez, de nekünk ez teszi különlegessé az előadást. Lehet, aki már jópár éve küzd a színpadon, annak már ezek megszokottak, de nekem újdonság.

Hétvégén hivatalos voltam barátnőmék szüleihez egy kis farsangi ünneplésre. Nem az jött össze, mint amit a család, illetve a szervezők akartak.

Már hetekkel korábban jött egy meghívó, hogy 2010. február 6-én farsangi mulatság lesz itt meg itt, ekkor meg ekkor. Namost, mint később megtudtam mindenki hívott mindenkit, tehát a generációk oly mértékű összefonósásának lehettünk tanui, amilyet még a világ nem látott. Ebből könnyű következtetni arra, hogy elég vegyes volt a társaság. Kamaszokkal volt tele a ház, akik ittak, dohányoztak, szódásszifonból adagolták a szénsavas vodkát stb., nem ítélem el őket, hiszen én is átéltem ezt a korszakomat. A következő lépcső valahol 23-25 körül volt, ezek voltunk mi, már kicsit konszolidáltabb, de jóval több alkoholt bíró egyének (nem is okoztunk csalódást), majd a 30-40-es korosztály, jóval visszafogottabb, franciasalátát majszoló, aligtáncoló, beszélgető emberek. A társadalomkutatók rávilágítottak arra, hogy a generációk nem férnek meg egymás mellett, vagy csak nagyon rövid ideig. Itt is lehetett volna egy nagyon jó szociológiai tanulmányt írni arról, hogy milyen csoportok alakultak ki, de azt hiszem ezt nem kell ragoznom. Mindenki a saját korosztálya felé tendált.

A buli este hatkor kezdődött a vendégek számára, ám nekünk már délelőtt emberfeletti munkát kellett nyújtanunk. Hogy értsétek miről beszélek, pénteken Betti, Imi és én már elmentünk Pécelre, hogy segítsünk a készülésben, ám titokban a felhalmozott sör egy jelentékeny részét akartuk Imivel elfogyasztani a ház egyik eldugottabb zugában. Ezt Gyuszi bácsi (a házigazda) egy pillanat alatt lerombolta, mivel olyan ördögi vegyigyümit dugott az orrunk alá (ami szerinte szilva), hogy a szagától berúgtam, de ha hagytam volna elpárologni, akkor olyan erős gőze lett volna, hogy csak egy kisebb szikra kellett volna egy nagyobb gázrobbanáshoz. Inkább megittam. Az eredete is nagyon homályos. Ismerjük a haverom apjának lányának a férjének a fia főzte egy titkos recept alapján, na ez a pálinka is ilyen volt, mondta, hogy különleges főzet, a munkatársának a valakije csinálta, akit Józsi bácsinak hívnak. Eléggé kételkedtem a fogyaszthatóságát illetően, megvártam amíg Imi és Gyuszi bácsi ledönti, vártam a hatást, hogy azonnal meghalnak vagy valami, de mosolyogtak tovább. Ekkor realizálódott bennem, hogy nem lehet ennek a löttynek olyan nagyon rossz hatása, hát beburítottam egy hajtásra, szigorú orrbefogással. Lenyeltem. Égette a nyelőcsövemet. Aztán a gyomromat. "Húú gyerekek együnk" felkiáltással próbáltam leplezni, hogy milyen romoblást okozott a pálinka szervezetemben. De egyébként finom volt, csak nagyon erős. Ezzel az akcióval lefojtotta a vágyat a sör irányába, Imivel józanul kerültünk ágyba.

Iminek az ágya három hurkás felfújható strandmatrac, amit Betti anyukája elmondása szerint két évig nem használtak,mert lyukas volt, de egy bicikligumijavító-készlettel megreparáltak és nem ereszt. Én megkérdeztem, hogy mi volt a tesztelési folyamat. Azt mondta, hogy egész éjjel nem eresztett le, de nem aludt rajta senki. Kételkedtem a minőségellenőrzésben, de mondtam, hogy jó, hát meglátjuk. Imi ráfeküdt, 20 perc múlva a segge a földet súrolta. Nem ereszt, mi? Na akkor keményre fújta. Így is ereszt. Nagy nehezen elaludt, majd fél 5-kor arra kelt, hogy a kőkemény betonon alszik és nagyon fáj a háta. Ekkor úgy gondolta, hogy felmegy tv-t nézni, de a másik szobában meglátott egy másik ágyat, azt elfoglalva aludt tovább.

Másnap reggel a már aposztrofált 16:9-es képarányban felmegyek a kávémért, Gyuszi bácsi, megint a pálinkát kínálgatja. Mondtam, hogy majd este, mert még dolog van és ha a lápcsőn elejtem a kanapét, annak rossz vége lesz. Be volt már keverve lángostészta, amit ki kellett sütni, örömmel vállalkoztam erre a dologra, mivel híres lángost tudok sütni. Aztán Gyuszi bácsi nekiállt a francia saláta öntetének. Amikor azt mondta, hogy kész van, megkóstoltam és olyan borsos-citromos íze volt, hogy felajánlottam, hogy feljavítom, ami még egy tubus majonéz hozzáadását és egy fél literes tejföl azonnali felhasználását jelentette. Hozzá 30 deka cukor, majd megkóstoltam. Még mindig olyan savanyú, hogy a seggem összerándul, de nagy baja nem volt, ezt már a vendégek elé lehet rakni. (Végülis csak 3-an kérdezték meg, hogy szakács vagyok-e) Nekem is ízlett, nem volt vele gond. El is meséltem Gyuszi bácsinak, akinek szintén ízlett, hogy mi édesen csináljuk bors és citrom nélkül, csak majonéz, tejföl, só, cukor felhasználásával. (Nálunk a tartármártás is így készül) Csináltam még krumplisalátát, annak is ez lett az öntete. Díszítettem paradicsommal, uborkával és betettem a hűtőbe.

Este hatkor jöttek segíteni díszíteni, ők nagyon komolyan vették a beöltözést (lányok nyakkendő, fiúk fejkendő), rajtam zselé volt, kikötöttem, hogy én fejkendőt nem. Akkor kitalálták, hogy a nyakamba kössem. Úgy néztem ki, mint egy tengerész-segéd segédjének a segédje. Jólvan ez itt mondjuk vállalható, majd elbújok. :) A buli elején Imivel a piákat őrizük, önkéntes csapossá alakultunk, aki amit kért kiadtuk neki. Sörböl volt Holsten meg egy noname, hát mi mondtuk már a buli elején, hogy noname van már csak, persze a hűtőben volt a jobbik sör, mi azt szürcsöltük. A tequilát és a bélizt azt elraktuk, de sajnálatunkra, amíg nem néztünk egy percig oda megtalálták és már kínálgatták.

Nyolckor kezdődtek a játékok, amit Betti és Gyuszi bácsi nagy gonddal előkészített. Csak azt nem számolták bele, hogy 54-en leszünk, ennyi embert pedig nagyon nehéz összefogni. Ki is hagytak sok játékot, voltak akiket nem érdekelt, szóval totál káosz. Én segítettem a csapatomat az első két játékban(én találtam ki, hogy mit is csináljunk, senki nem volt kreatív), nagyon inaktívak voltak, majd úgy döntöttem, hogy cserben hagyom a csapatomat és elmentem sörért. A sörpult előtt Vikibe futottam, aki nem bírt állni a lábán, egy pezsgővel a kezében bizonyatta, hogy nem részeg. Persze. Mire a játéktérre néztem már az a játék volt, hogy gargalizálva kellett népdalokat énekelni, majd azokat kitalálni. Gyuszi bácsi elkalandozott a gondolataiban, kezében pálinkájával. Azzal kezdett gargalizálni, majd az egyik vendégre ráköpte a pálinkát, mert gargalizálás közben égette a torkát. A srácnak az arcát beterítette a főzött rettenet, majd rohant a fürdőbe kimosni a szemét. Visszatérve elmesélte, hogy ha 3 tonna darált chillit beletesznek a szembe az nem csíp ennyire, mint ez a szar.

Ez után nem történt említésre méltó esemény, csak annyi, hogy Betti barátnője végigsmárolta a fél férfitársadalmat 10 perc alatt, majd mindenkinek azt mondta, hogy nem akar semmit és még egyszer lesmárolta őket. Ez is egy módja a pasizásnak. :)

Amit nagy gonddal kitaláltak a szervezők nem jött össze, farsangnak rossz volt, házibulinak viszont kiváló. Hajnali 5-ig tartot a banzáj, akkor én már az igazak álmát aludtam. Egyébként le a kalappal a szervezők és a vendégek előtt, az előbbieknek azért, mert megszervezték ezt az egészet, az utóbbiaknak pedig azért, mert nem tették lakhatatlanná az épültet.

nyitottszemmel

Múlt héten édesapámmal az egyik szobát leparkettáztuk, mert kellett.

Történt pedig, egyik reggel kelek fel a felfűtött nagyon kényelmes ágymból, 16:9 képarányban láttam mindent, az agyi működésem ekkor csekély mértékben volt mérhető, egyedül a kávé elfogyasztására koncentrálódott, mikor édesanyám elémpattan szélesre húzott szájával, majd közli, hogy "apád kivett két nap szabadságot, kezdhetjük a parkettázást". Pedig ez úgy volt, hogy majd az egyik hétvége alkalmával nekiállunk jó hangulatban, nem pedig azonnal. Tudomásul vettem ezt a hírt nem kevesebb, mint másfél óra alatt - a kávém ekkora már pont el is fogyott -, majd nekiálltunk kipakolni a szoba tartalmát. Kocka alakú a szoba, kb 12 négyzetméter, de 2 méter 70 magas. Ebben annyi cucc volt, hogy a többi 50 négyzetmétert simán elfoglalta, mikor mindent kipakoltunk belőle, kis ösvényeket azért hagytunk, hogy elemózsiához és fényhez jussunk.

A parkettázást megelőző este szóltam, hogy én hajnali 9 órakor tervezek felkelni, másfél óra többletpihenést és kávéfogyasztást erre még számoljunk rá és kezdhetjük is az akciót. Fél 9-kor arra kelek, hogy dübörög a szalagfűrész és két sor parketa már be van cuppantva a radiátor alá. Na mondom fater neked is újra kéne tanulni az órát, vagy vegyél digitálisat. A megváltó kellően profán emlegetése mellett elfogyasztottam a reggeli koffeint egy kis 1,5-es tejkészítménnyel és nekiálltunk a munkának. Vágunk, faragunk, konnektort le-fel szeretünk, majd elérkeztünk egy kirtikus ponthoz, az utolsó csík berakásához. Itt már nem fér el a kéz, minden eszköz csak a parketta szélének rongálásához jó, de a házag csak nem akart eltűnni. Heves basszamázások közepette valahogy a helyére toltuk az utolsó darabot, nem kis örömünkre.

Következett a szegélyezés. Faragni kell, hogy jól illeszkdjen a sarkokhoz, ragasztópisztollyal kenni a szélét, majd a jól málló tapétához illszteni, mert ha az ember odanyomja a szegélyt, akkor szétterül a ragasztó és kijön a tapétára. Szóval ronggyal hevesen dörgöltük le a falról és az újonnan elkészült parkettáról, majd 6 óra munka után hátbaveregetve magunkat rendben zártuk a napot.

A következő napon jöhetett a bútorok visszahelyezése a szobába. Ez nem volt egyszerű feladat, mert a bútorok tartalmát újra ki kellett szedni, ami helyenként a három tonnát is elérte, csak ezután lehetett vinni a helyére. Jó kis szoci bútorok, fogás nincs rajta, de 300 kiló. Megfelelő elemek helyreigazítása csak emeléssel volt megoldható, mert nem szabadott az új parkettát összekarcolni, de fogás még mindig nem volt a fadarabokon. Mikor már minden a helyén volt következett a különböző függönyök, ágyneműhuzatok és terítők visszaapplikálása az üres szekrényekbe. Szortíroztunk is, ennek eredményeképpen megszabadultunk három terítőtől és két függönytől, mondván, hogy kell a hely. 

Ennek hallatán elmentem Budapestre.

Agyament történetek folytatásaképpen itt egy újabb cikk...

Négy éves börtönbüntetésre ítéltek két ember halálát okozó veszélyes vezetés miatt egy brit férfit annak ellenére, hogy nem ő ült a balesetet okozó autó kormányánál - írja a BBC. John Nichols, az elítélt brit cégtulajdonost azért találták bűnösnek, mert sofőrje ittasan vezetett és gyorsan hajtott - emiatt 7 és fél év börtönbüntetést kapott -, ő pedig nem figyelmeztette, hogy lassítson. A 2007-ben két fiatal halálát okozó közlekedési baleset előtt a sofőr és a most elítélt utas boroztak Nottinghamben. Nichols a bíróságon azt mondta, azért engedte át a vezetést társának, mert a bor nagy részét ő itta meg. A sofőr a rossz időjárás ellenére 181 km/h-es sebességgel ment, mikor belecsapódott az áldozatok autójába.

Szerintetek jogos, vagy nem?

forrás: Origo

Kedves Olvasók! Az utóbbi hetekben elhanyagoltam a blog írást, ezért elnézést kérek (nem a kecskével). Az alábbiakban olvashatjátok a miértet is.

Mostanában a feje tetejére állt körülöttem a világ. 3 hétre felköltöztem Pestre nővéremhez, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az előadásra felfejlesszenek kicsit modern táncból. Tudni illik szeptember óta készültünk egy előadásra, amit a Tapolcai Musical Színpad mutatott be 24-én. Neoton és Hungária számok voltak benne egy koncert jelleggel, minket pedig felkért a színpad vezetője, hogy táncoljunk az énekesek mögött. Nem szeretném túlragozni, de próbáról próbára, jazzóráról balettórára jártunk minden nap, mert oké, hogy versenytánc, meg 12 év, de a jazz az teljesen más. Mintha fizikus diplomád lenne és azt mondják, hogy most vegyész leszel. Mindkettő természettudomány, de sok közük nincs egymáshoz. Próba után hullaként hazaestünk és aludtunk másnap délutánig, majd kezdtük előről. Meg is lett az eredménye. Fele akkora has, de változatlan súly, ami nagy valószínűséggel izomgyarapodás lehet. Csak nem tömörödtek össze a csontjaim. :)

Volt egy maratoni próba a bemutatót megelőző vasárnap, Budafok-Tétényre mentünk ki próbálni, ahol újra megbeszéltük a koreográfiákat, beállítottuk az öszes táncot, finomhangoltuk a dolgot. Nagyon jó volt a koreográfusunk, nem az a zsarnoki fajta, aki azt hiszi, hogy az csak úgy jó, ahogy ő kitalálta, nekünk is adott feladatot, megkérdezte mi a véleményünk, beleszólhattunk bármibe. Volt egy szlogen is, mindenki így kezdte a mondókáját, mikor kitalált valamit: "mi lenne ha..." Azért voltak nagyon elborult ötletek is, azokat inkább nem szeretném leírni. Szóval ezen a próbán nagyon sokat táncoltunk (majdnem négy órát), sürgetett az idő, mert nem nagyon akartak összeállni a táncok. A baj abban rejlett, hogy a próbaidőszak alatt nem volt sok alkalmunk hatan együtt táncolni, ezért nem szokott össze a csapat, ez ezen az ominózus vasárnapon is kiderült, bár apróságok voltak, mégis egy-egy kéz, egy-egy láb, egy-egy fej kilógott az összképből. Volt olyan is, hogy valaki a másik irányba forgott, másik lábbal lépett, vagy szimplán elfelejtette a szólóját, lefagyott és kétségbeesetten nézett a koreográfusra, hogy most mi jön. Ezeket mind felvettük, otthon nagyokat röhögve, a hibákat felírogatva töltöttük tovább az estét. Ezek a laikus ember számára nagyon kicsi dolognak tűnhet, az előadás szempontjából mégis fontosak. (a táncos önérzetének különösen) A következő próbán természetesen megbeszéltük ezeket, nem hagytuk lógni a levegőben.

Így telt el három hét, nagyon jól éreztem magam, az előadáson pedig különösen, főleg, hogy dupla előadás volt és 45 percünk volt a kettő között. A dupla előadással az a baj, hogy nem tudsz örülni az elsőnek, mert mindjárt ott a következő, utána meg olyan fáradt vagy, hogy nemhogy örülni nem tudsz, jóformán létezni sem. Az összes táncos elfáradt, a két előadás nagyjából 7 órát tett ki. Ebből ha mondjuk 100 percet számolunk az aktív tánccal, akkor is marha sok, mert öltözni kell, futni a következő tánchoz, stb. Mondjuk az öltözés se semmi ilyenkor. Képzeljük el a Máltai Szeretetszolgálat éves ruhaadományát, azt szorozzuk meg hattal és megkapjuk a hat táncos ruháját. Ekkor legyél nagyon gyors, illetve találd meg a megfelelő ruhát és azokból is a tiedet. Nem a tánc a művészet, hanem ez.

Összességében nagy élmény volt, szerettem ezekkel az emberekkel együtt dolgozni és remélem, hgoy a jövőben is lehetőségem lesz rá.

Az előadásról kritika itt olvasható:

nyitottszemmel

A mai nap késő este a Felvi.hu közzéteszi az oszágban elsőként a 2010. februári keresztféléves képzéseinek ponthatárait.

A Felvi.hu a mai napra ígérte, hogy összeszedi magát és felrakja a ponthatárokat. Elképzelem ma mi lehet ott. Illetve rosszul fogalmaztam, nem szeretnék most ott lenni. Mindenki kapkod, csörög, zörög, egymás anyját szidják, nincs kész még semmi, kétszer ellenőrizni kell mindent, a szerver lefagy stb. Az utolsó a legmókásabb. Egyszer még a BPK-n tárgyválasztási időszak volt és reggel 8-kor lehetett felvenni a tantárgyakat. A neptun meg nem akart betölteni. Felhívtam a rendszergazdát, akivel jóban voltam, és azt mondta, hogy elrágta a kábelt egy egér éjszaka. Valami hasonló lehet a felvinél is.

Van egy másik eset, hogy a felvinek köze nincs a dologhoz, este 7-kor átküldi a minisztérium a ponthatárokat egy zsíros, bigmacen hízott informatikusnak, majd ő egy Filet 'o' Fish közben - mert kell a változatosság - majonézes kézzel felrakja, tízezrek nagy örömére, majd ül tovább a székében és várja, hogy legyen munkája (lefagyjon a szerver).

Én is a tízezer közé tartozom, mert én is izgulok, hogy mi lesz. Bár nagyon remélem, hogy 94 pont elég az üdvösséghez.

nyitottszemmel

Kedves Olvasóim. Budapesten semmi sem egyszerű. Főleg ha vacsorát próbál vásárolni kora délután az ember.

Történt pedig, hogy ma délben elindultam vásárolni egy kis elemózsiát vacsorára, a VII. kerületben. Kellett brokkoli, tejföl, gépsonka, majonéz. Nem sok. Bármelyik vidéki városban 10 perc alatt végeztem volna, de itt nem, mert itt a boltok olyanok, hogy egy földszinti lakásból lettek kialakítva, teletömik őket polcookal és termékekkel és így két ember már nem fér el egy sorban. Ebben az időszakban pedig az összes, a kerületben lakó ember vásárolni kíván, ezért olyan a bolt, mint egy akvárium.

Bementem a Sparba, ott nagyon szét volt szórva minden, semmihez sem fértem oda az emberek valagától, mindenki szidkozódik, kurvaanyázik és ami csak tetézte a helyzetet, a személyzet három békával rakta ki az árut a polcokra. Ez nekem nem kell - mondtam magamban - félrelöktem mindenkit a tejes pultnál, majd gyorsan kikapkodtam a nekem kellő termékeket, majd egy pillanat múlva engem löknek félre úgy, hogy minden kiesik a kosaramból természetesen.

Na jó elég volt, megyek fizetni. Ott egy süket vénasszony százmillióegyszer visszaérdezett, hogy mennyit fizetek, az eladó meg halkan elmondta mindennek - amit persze a néni nem hallott - majd hangosan mondta, hogy 2314 Ft. Sorra kerültem én. A tejfölnek nem volt jó a kódja, ezért hozni kellett egy másikat, végigfurakodva természetesen a hömpölygő embertömegen, félre lökni megint a tejespulttól mindenkit, majd a kurvaanyázó sor elejére beállni, jelezvén azt, hogy igen, én vagyok az a balfasz, ami miatt nem halad semerre a sor.

Brokkoli nem volt, ezért visszamentem a zöldségeshez, ahol már a Spar incidens előtt jártam, de az eladó eltűnt és most sem volt ott. Nagy mérgemben hazajöttem, majd arra eszméltem, hogy lekéstem a jazzóráról, pedig nagyon jó lett volna elmenni. Hatkor még van egy lehetőség, addig nem teszem ki a lábamat, nehogy azt is lekéssem.

Konklúziónak csak annyit, hogy senki ne menjen akkor vásárolni amikor én, vagy mindannyian vegyük meg 3 évre előre a kaját, hogy ne kelljen menni sehova vásárolni 1095 napon keresztül.

nyitottszemmel

A következő napokban/hetekben nem lesz nagyobb lélegzetvételű poszt, a miértjét lejjebb olvashatjátok...

Egy kicsit el vagyok havazva, nem, nem dolgozom még, csak egy előadásra készülünk hatalmas tempóban, ami annyit tesz, hogy éjjel-nappal táncolunk, ha meg nem, akkor próbálom pihenéssel tölteni azt a kis időt, ezért nem lesz olyan sűrűn poszt. Az előadás egész estés, Tapolcán mutatjuk be először, majd visszünk - picit butítva - mindenféle rendezvényre (haknikra). Ennek a szervezője egy nagyon édes, ugyanakkor nagyon irritáló középkorú nő, aki fellépéseket, előadásokat nagyon szeret és tud szervezni, de az színpad 10 éves fennállása óta eléggé rosszul szervezi meg a próbákat, embereket stb. Ez annyit tesz, hogy olyan énekeseket rak be egyes számokba, akinek nagyon nem fekszik az a szám, csak mindenkit meg kell mutatni minden előadásban. Na mindegy, ad nekünk munkát és ez a lényeg. :)

Egy előző posztomban már említettem, hogy a táncon kívül próbálkozom a zenével is, az egyik kedvenc és példakép gitárosnak a videóját osztanám meg veletek. Valahogy ilyen szinten szeretnék gitározni én is...

www.youtube.com/watch

nyitottszemmel

Mint már említettem az egyik posztomban, jelentkeztem az ELTE-re szociálpolitika szakra, három hete folyamatosan tanulok rá és meg kell valljam, már nagyon untam a végén. Most viszont túl vagyok rajta, alább olvashatjátok milyen eredménnyel.

A bolognai rendszer csapdájában az ember a diplomájával csak akkor érhet valamit, ha a BA/BSC képzés után megy MA/MSC képzésre is. Igazából csak szétszedték azt a 4-5 éves rendszert amiben tanulhattak oly sokáig a hallgatók. Most két rostán kell átmennie annak, aki nem 100.000-ért szeretné adminisztrációs droidként végezni és aki gondolkodni is akar a munkájában. Szociálpedagógus lévén nem sok választásom volt, hogy hova mehetek tovább, szociális munka, nemzetközi tanulmányok vagy szociálpolitika. Nem részletezném miért, én az utóbbit választottam.

2010. január 7-e 07:15-kor kezdődött. Csörög az előre beállított vekker, nagy anyázás közepette kiszálltam a jó meleg ágyból ki a budapesti reggelbe, nomeg a hidegbe. Felemelő érzés volt. 74-es troli, 4-6-os villamos Petőfi hídnál az addigra roskadozásig tömött villamosról le, majd Imi nem kicsit álmos, hatalmas kufferes szemeivel mentem szembe. Elindultunk az épület felé, bár igazából azt sem tudtuk, hogy hova kell menni. Bent egy hatalmas domborzati födgömb fogadott, majd a portástól kértünk segítséget. Udvariasan elmondta, hogy merre kell menni, majd nagy nehezen megtaláltuk a csillagászati tanszék mellett közvetlenül egy sivár, körfolyosó kevéssé látogatott szegletében.

Már volt ott egy negyvenes éveiben járó hölgy, aki szintén felvételizni jött. Elmesélte, hogy már az előző felvételi időszakban is jelentkezett, de akkor sajnos nem indult a szak, ezért megpróbálta idén is. Rácuppantunk a nőre, kifaggattuk a felvételi menetéről. Nagyon kedvesnek, aranyosnak titulálta a bizottságot, de hozzátette, hogy megkérdezik melyik szakirodalmat sikerült elolvasni és abból kérdeznek. Akkor volt az a pillanat, mikor Imivel elterveztük, hogy a felvételi időtartamát a büfében egy kávé mellett töltjük, mert a szakirodalomhoz egyikünknek sem volt köze. Bár Imi rosszabb helyzetben volt, mert bele sem nézett, én azért valamit konyítottam a dolgokhoz, de a tudáom nekem is a nullával volt egyenlő.

Lassan csordogáltak az emberek, majd megérkezett a bizottság első tagja, egy magas, pocakos Gregor József orgánumú férfi. Jó reggelt kívánt, majd bevonult a terembe. A második tag a kar dékánja volt, aki egy középkorú hölgy személyében testesült meg. A harmadik tag egy hallgató volt, mivel ha a bizottság valamilyen diszkriminációt hajtana végre egy felvételizőn, akkor ő szólhat. Hatósági tanu személyében lett bemutatva, amit hangos kacaj követett. Behívták az első delikvenst, ezzel elkezdődött a prcedúra.

Két táborra szakadt a csoport. Az egyik tanult, átbeszélte még utlojára a tételeket, a szakirodalmakat, a másik kötetlen beszélgetést folytatott, páréhangulatot teremtve a folyosón. Kis idő múlva kijött a bizottság és átfáradtak egy másik terembe, mivel ebben 6 fok volt. A fűtés érezhetően csütörtököt mondott. Egyre többen jöttek ki kipirosodva, leizzadva, erőltetett mosollyal az arcukon. Egyik pillanatban még egy vicces történeten röhögünk, a következőben Imi oldalba lök és beestem a terembe. Ott tessékeltek befelé, nem tehettem mást, bementem a vad és éhes szakmai zsűri ketrecébe.

Egyből meglátták bennem a hülyét, mert minden dokumentumot odaadtam, csak a személyimet nem. Kérdően néztek rám, én nem értettem mi a helyzet, majd egy ártatlan kérdéssel segítettek: SZEMÉLYI? Ja, mondom tényleg, egy pillanat és hozom. Elkezdtük. Ártatlan kérdésekkel kezdtek, a gátlások feloldása végett. Miért jött szoc.polra, mit szeretne majd kutatni, stb. Mindezek után rátértünk a szoc.polra. Adórendszer, elosztás (redisztribúció) és minden egyéb finomság, csak egy kis szösszenetet osztanék meg, mert már így is nagyon hosszúra nyúlt a poszt.

Történt pedig, hogy a mély orgánumú férfi agyán átvillant egy kérdés, amit haladéktalanul fel is kellett nekem tennie. A kérdés így hangzott: Kikényszeríthető-e a társadalmi felelősségvállalás minden egyes embertől, főleg azoktól, akik nem akarnak másokon segíteni. Erre azt mondtam, hogy nem értem a kérdést, mert Magyarországon jelenleg ilyen rendszer működik. A férfi egy pillanatig elgondolkodott, majd rámmutatott és felordított, hogy ÚGYVAN, beugratós kérdés volt. Elgondolkodtam, hogy lehet hogy azért volt ez, mert már annyira unta a felvételit, hogy gondolkodás nélkül kérdezett, vagy nem tudom mi lehetett, de egy pillanatra mindenképpen kihagyott az agya.

Eredményhirdetésen kiderült, hogy 97 pontból 94-et értem el, nem is számítottam rá 80X pontot gondoltam magamnak. Nagyon boldog vagyok egész nap és legszívesebben ugrándoznék és mókáznék egész éjjel.

Csak induljon el a szak...

Ha van valakinek hasonló története vagy most felvételizett keresztféléven és történt vele valami vicces, írjon nekünk: jaromavilagot@freemail.hu e-mail címre.

nyitottszemmel

Meghökkentő hír:

Arra ítélt egy román bíró Pitiestiben egy 70 éves férfit, hogy létrán másszon fel első emeleti lakásába, ha haza akar menni, a lépcsőházi bejárat ugyanis jogilag az alsó szomszédé. Eugen Dumitrescu évekig a lépcsőkön járt fel, ám egy nap összeveszett az alsó szomszéddal, aki kizárta őt. Bírósághoz fordult, de nagy ámulatára ellene döntöttek. A férfi az eddigi tapasztalatok alapján arról számolt be, hogy gyakran ablakpucolónak, sőt rablónak nézték a járókelők, ezért a létrázás miatt már sok problémája támadt (fotók a képre kattintva). Azt kívánta a bírónak, hogy létrázzon ő is évekig otthon, hogy megtudja, milyen érzés ez.

 Ez a hír ugyan már egy éves, de azt hiszem, hogy bekerülhet az világ leghülyébb dolgai közé.

Ha Neked is vannak hasonló sztoriaid, amit megosztanál velünk, várjuk az e-mailedet a jaromavilagot@freemail.hu címre, vagy kommentelj.

Minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor a szülei azt mondják neki, hogy most aztán zenész leszel és akarva-akaratlanul beíratják egy zeneiskolába, ahol habzó szájú nénik és bácsik oktatják Kodály-módszerrel a gyereket.

Velem is így volt, az ovi utolsó évében jött egy nagyon rút néni, aki énekeltetett és tapsoltatott bennünket. Tök jó poén volt kis karácsony, nagy karácsonyt meg orgona ágát énekelni, a csoport 90%-át kiválogatták, hogy hajjajj, abszolút hallásuk van, persze már akkor is a fejkvótára hajtottak. Mondták, hogy ekkor meg ekkor vigyenek el szüleim egy rövidke felvételire. Aznap (így mesélik) nagyon nyűgös voltam, semmi kedvem nem volt odamenni, ezért hisztiztem az utcán, az ajtó előtt és még a felvételin is. Egy nagyon egyszerű tá-titi-tá ritmust kellett volna eltapsolni, de én ríttam ezerrel. Utána azt mondja a nő, hogy jólvan, akkor most nehezítünk. A hülye. A tapsot sem tudtam/akartam megcsinálni, és nehezítünk? Na, ezért nem mentem oda.

Természetesen nem vettek fel, így a szeptembert, mint minden normális 7 éves egy rendes iskolában kezdtem. Nem is regélnék erről, a lényeg az, hogy 13 évet még tanulással töltöttem, aztán valami megmozdult bennem. Olyan érzés volt, mikor a széklet az ember hátsó felében irányba áll és akkor futni kell az árnyékszékre. Hangszerre vágytam. Már középiskolában is álmodoztam egy gitárról, de ez akkor csúcsosodott ki, mikor szerenádkor egy Marci nevű osztálytársam végigbazseválta az egész tanári kart. Elmondtam ezt a vágyamat szüleimnek, amire csak ez volt a válasz hangos nevetés közepette: "7 évesen nem akartál, most meg nem kapsz." Feledésbe merült az egész téma, de mikor egyetemre kerültem, sokan gitároztak. Akkor határoztam el, hogy én is elkezdek lesz, ami lesz.

Az akkori barátnőm azt mondta vesz nekem egy gitárt Karácsonyra. Meg is lett, piros-fekete noname, de sajnos 3/4 méretű, ezt a kamaszoknak, kisebb kezűeknek szokták ajánlani, de mondtam, hogy kipróbálni ez is jó lesz, ha nem tetszik nem költöttünk rá egy vagyont. Megtetszett. Annyira, hogy 3 hónapra rá megvettem egy Hora gyártmányú klasszikus, 4/4 méretű gitárt, ami bár Romániában készült, hangzásban kenterbe veri a 60-80 ezer forintos Yamaha, Strunal, és egyéb gitárokat és csak 30 ezerbe fájt. Azóta rendíthetetlenül fejlődöm, csak az a baj, hgoy a környezetem ezt nem nagyon tolerálja, Imi például azt mondta egy húrcsere és hangolás után, hogy kivágja az egészet a gecibe ha elő merem mégegyszer venni.

A poszt egyébként azért íródott, mert az egyik volt szaktársammal mindig bazseválni mentünk (így hívtuk az alkoholal kevert zenélést) és tegnap kutyasétáltatás közben eszembe jutott, hogy ha mint ige a bazsevál létezik, akkor az a tárgy, amivel ezt a tevékenységet folytatjuk, a bazsevátor. Hát nem logikus?

nyitottszemmel

Minthogy Karácsony is, Szilveszter is akad minden évben. Egyszer.

2009 búcsúztatásához egy Komárom-Esztergom megyei kis faluban találtuk a "legmegfelelőbb" helyet, a neve Club Hysteria. Előtte Oroszlányba mentünk egyik kedves barátomhoz, Imihez, hogy teletömjük magunkat mindenféle pálinkának, bacardinak, ginnek csúfolt, emberi fogyasztásra alkalmatlan szeszfőzdei végtermékekkel. Délután még a tescoban rohantuk meg az üdítős pultokat, de úgy nézett ki, hogy Karácsony óta szabadságon vannak az árufeltöltők, mert annyaira le volt pusztítva minden, hogy a magyar nyelvben csak a "lófasznemvolt" kifejezés a legalkalmasabb ennek leírására. Imi bátyja mindenfélét mondott, hogy vigyünk (kb. 6 féle termék), ebből csak 2-őt sikerült beszerezni. Hazaérve bekapcsoltuk a Gálvölgyi show-t, hogy átérezzük az otthon senyvedők lelki állapotát. Nem volt sok időnk ezt a tevékenységet órákig folytatni, mivel megérkezett a barátnőm, Betti.

Kimentünk elé a vasúthoz, majd pár perc múlva be is görtült a MÁV Talent. Nagy röhögésben törtünk ki, hogy Betti a mozdonyvezető mögött foglalt helyet, így nagyon sokat kellett visszafelé a sínek között bandukolnia, amíg odaért hozzánk. Hozzáteszem mi sem nagyon törtük magunkat, hogy elé menjünk és elvegyük tőle a csomagjait, csak mikor odaért hozzánk, nagyon udvariasan átvettünk tőle mindent, mintha mi lennénk a megtestesült úriemberek.

Visszaérve elkezdtünk Vilmos 7up combót fogyasztani, némi tésztasalátával, amit Betti készített, csak arra nem gondolt, hogy a tészta beszívja a majonézt, így úgy nézett ki, mintha egy adag tészta egy adag kukoricával egy kis Baba testápolóval lenne nyakon borítva. Egyébként finom volt, mert tettem bele felkarikázott, megfőzött virslit, sót és egy kis oregánót. Így mindjárt jobb lett, be is toltam belőle egy pár adaggal, aminek a vége az lett, hogy másnap az alkohol és a tésztasaláta egy kis keveredést okozott az emésztőcsatornámban, ami azt eredményezte, hogy Imiéknek a WC papír állományának jelentékeny részét rendeltetésszerűen elhasználtam.

Imi bátyja fél 9-kor már olyan állapotban volt, hogy ha a haverja nem ivott, akkor csinált neki egy bacardi-kólát és az üvöltötte, hogy: BALÁZSKÁM BAZMEG NEM ISMEREK RÁD, IGYÁÁ MÁÁ!" Nem kell mondanom, hogy minden ilyen fröccsből ivott két kortynyit, amikor elékerült mégegy, így felhalmozódott négy ital Balázsnak a barátnőjében landolt. Egyébként Imi bátyja csinálta a bulit (ő zenélt), szóval ők elmentek fél 10kor. Nekünk 11-re kellett volna menni, de valaki annyira ügyesen leszervezte a fuvart, hogy végül Bettinek meg nekem taxival kellett mennünk, mert nem fértünk be a FAstrába. Eléggé gány volt a szervezés, de azért elfogadtuk. 11:35-re érkezett meg a taxi, 11:55-re értünk a szórakozóhelyre. Ledobtuk a kabátokat és már indult is a himnusz. Nagy átéléssel elénekeltük, összeölelkeztünk ott többen, néhányat nem is ismertem, majd Inna- Hot című sláger szólalt meg. Eléggé nagy váltás Himnusz után, de még szerencse, hogy nem keverte át, és megvárta, amíg teljesen végighúzzák a hegedűsök a vonót. Leültünk egy bőr kanapéra, ahol egy whiskys pohárban kínált pezsgőt elfogyasztottunk, majd hárman kb. egyszerre döntöttünk úgy, hogy ez szar, menjünk haza. 00:40-kor már a taxiban ültünk. Iminél még elbeszélgettünk egy kicsit, majd eltettük magunkat 2010-re.

Ilyen Szilvesztert is meg kell tapasztalni, bár én az elején még azt mondtam, hogy ha Betti nem akart volna jönni, akkor én alvssal töltöttem volna az évfordulót. Jövőre megoldható lesz... :)

Valami vicces, vagy megbotránkoztató történt veled Szilveszter éjjel? Oszd meg velünk és küldj e-mailt, a jaromavilagot@freemail.hu-ra, vagy írj kommentet.

nyitottszemmel

Mint tudjuk minden évben van Karácsony. Ez egy olyan ünnep, mikor mindenkit el kell viselni, jópofizni a rokonokkal, a BKV-nál most próbálják feledtetni a közlekedési eszközök minőségét úgy, hogy Boldog Karácsonyt kívánnak stb.

Ez a gasztronómiai rémálom minden évben bekövetkezik. Az a legrosszabb benne, hogy a lakás minden egyes apró zugában étel van. Éjjel gyomorégés miatt, amit a töltött káposzta okozott avas tepertővel és lefőve, csatakosan ébredsz, majd azt mondod, "hamár felkeltem eszem is valamit", szóval teljes őrület az egész. Elengedhetetlen kellék a beigli, amiből soha nem tudhatod, hogy anyád hova rakott egy kis tálat és ha nem vigyázol, még a párnád alá is kerül néhány mákos rettenet. Nálunk a beiglizés úgy van, hogy amit nem eszünk meg, azt lefagyasztjuk, jó lesz március 15-re, Húsvétra, fater szülinapjára, augusztus 20-ra és minden olyan egyéb ünnepnapra, ami Karácsony előtt van. Konkrétan egyész évben beiglit eszünk. És persze minden mást is, amit csak az europida fej el tud képzelni.

Egy-egy ilyen ünnepkör alkalmával anyám teljesen átszellemülve próbálja az ételeket megácsolni, oly módon, ahogy még ember még soha nem készítette el. Egész nap a netet böngészi a jobbnál jobb receptekért, de azt sem úgy csinálja, ahogy le van írva, hanem önhatalmúlag kihagy egyes fűszereket - mondván nem kell az bele kisfiam - és olyan szárított gyümölcsöket rak bele helyettük, amit egész évben indokolatlanul használ. Reggel azt mondja, hogy rántott hús lesz, délben nagy boldogan majszoljuk az aszaltszilvával töltött húsokat, áfonyalekvárral és/vagy egyéb gusztustalan állagú öntetekkel. A beiglit is úgy csinálja - amit még nagymutertől tanult - hogy a végébe - ami egyébként egy száraz tésztagumó - is urológiai eszközökkel becsocsózza a mákos tölteléket, amitől természetesen a csücske is olyan ízletes lesz, mint a közepe. 2008 Karácsonyán három napig egész nap tömtem a fejem, ezalatt 5 kilót sikerült felszednem - amiből egy dekányi sem izom - erre egy belgyógyász ismerősöm azt kérdezte teljes joggal, hogy nem kötöttél ki a sürgősségin? Éppen hogy nem kellett menni, de annyi biztos, hogy Karácsonytól Szilveszterig konkrétan huzatosra fostam magam az emberi fogyasztásra szánt főtt és sült ételektől.

Egyébként Karácsonykor a sürgősségi osztályon is megvan már a rendszer az eseteket illetően, először mennek a vágási sebesültek (fafaragás), aztán a combnyaktörésesek (létra mászásának gyakorlatlanságából adódóan), az égési sérültek (fára akasztott gyertya), gyomorbántalmak és végül a detoxikáló. Szilveszterkor csak az utolsó három a döntő többség minden kórházban.

Ilyenkor meglepő módon minden falu és város pompás fényben tündököl. Nem tudom jártunk-e az Andrássy úton idén. Megpróbálom körülírni: úgy nézett ki, mintha egy Kusturica film díszletraktárának a potrása díszítette volna fel részegen. Fagyott, döglött, létrán lógó Mikulások csüngtek az ablakokból, csillag alakú fények álltak ki a lámpaoszlopokból, a fákra is körben égőket applikáltak, totál káosz az egész. Bár a fagyott, döglött, létrás Mikulás az egész országban rettenetes jelenség, remélem mindenki megtapasztalta.

A három napot nővéremnél töltöttem, mert elmentek wellnesselni, nekem pedig a disznókra (tengeri) kellett vigyáznom, illetve életben tartanom őket. 25-én éjjel az igazak álmát alszom a malacokkal együtt, mikor hajnali fél 4-kor egy oltári csattogásra, puffogásra, durrogásra ébredek. Azt gondoltam úgy félálomban, hogy most lőtték szét a zárat, és én is meghalok azon nyomban egy lövedékkel a fejemben. Nem így történt, pusztán a karácsonyfa zúgott le a helyéről, de úgy, hogy az a szoba másik végében volt egy kis asztalkán, átesett egy üveg dohányzóasztalon, majd az ölemben foglalt végül helyet. A csúcsdísz a számban kapott helyet a mutatvány után. Érdekes egyébként, hogy minden magától történő hangos dolog éjjel történik. A gitáromnak a húrjai is megvárják míg elalszom, csak akkor pattannak el petárda-szerű hangot adva. Felkapcsolom a villanyt, a nagyon dizájnos mindenféle színű szőnyeg zölddé változott a tűlevelek hatására, a díszek mindenhol voltak, csak a fán nem, a karácsonyfa pedig vízszintesen állt rendellenesen, mivel tudjuk, hogy ilyenkor a függőleges az az irány ami a megfelelő esztétikai hatás eléréshez elengedhetetlen. A megváltó rendkívül profán és gyakori emlegetése mellett eltakarítottam a törmelék nagy részét, majd a kispárnámmal átvonultam a lakás kevésbé veszélyes szobájába, hogy tovább folytathassam néha rémisztő, néha viszont kifejezetten erotikus álmaimat. Nővérem azt mondja, hogy szellemek járkálnak a lakásban, mert a képek leesnek a helyükről, elmozdulnak tárgyak stb., de azt mondja, hogy amíg a gardrób el nem dől, addig nem költözik.

Az ünnepek előtt elmentem egy bevásárló központba vásárolni olyan dolgokat, amiket egész évben, sőt a következő tíz esztendőben nem fog használni az illető. Az első élményben a fotocellás ajtó után egy Nesquick nyuszi volt, konkrétan rettenetesen nagy plüss geci, aki egész nap ott ugrál a kis purdék legnagyobb örömére. Szórólapokat osztogatott, amin az állt, hogy "anya, kérek Karácsonyra egy kilós kakót." Ezeknél még a Fundamenta ügynök is jobb és valamivel hitelesebb is. Egy gyerek, mikor odaért a már aposztrofált figurához, elsírta magát, erre az apa egy akkorát fejelt az állatba, hogy az egy szép íveset repült három métert, még csúszott a tesco kövön kettőt és mikor az apa odaért csak ennyit kérdezett: "Megparáztattad Ervinkét köcsög?" Hát ebben a hangulatban vegyél valakinek is ajándékot, ha mersz. Mikor a sorban a termékeket nézegettem megláttam valakit (elöl sárga, hátul barna), Terminator pontossággal bemértem, hogy az az úriember-e, aki az előbb egy fejest dobott a nyusziba, de többet nem láttam, viszont üres kosárral távoztam az épületből nagyon sietősen.

Utóhangulat: https://www.youtube.com/watch?v=qlpQ_ms0IDc

Remélem minden Kedves Olvasómnak sikerült túlélni ezt az egyébként nagyon szép és megindító ünnepet mindenféle csottörés és egyéb sérülések nélkül és mindenki készülődhet a Szilveszterre. Én ezt teszem elég erősen...

Ha van valakinek hasonló története, írjon nekünk a jaromavilagot@freemail.hu e-mail címre, vagy várjuk a kommentjét.

nyitottszemmel

A második félév követte az elsőt.

Ebben félévben egy új barátnőm lett, az előzőekben említett táncos hölgyemény. Egy kicsit nehéz eset volt azt kell mondjam. Otthonülős, kezemben sört cserélős, nem bulizós, viszont eléggé házias teremtés volt. Valljuk be férfi társaim, kell ennél több, hogy a popcornt és a sört az asszony csak úgy elénk rakva hagy békében focimeccset nézni? A férfi emberek jó része erről álmodozik (a másik fele pedig arról, hogy szex után az asszony piizává változzon), de én nem szeretem a tutyi-mutyiskodást, gyűlölök sokáig "egyhelybenülniésvárnikarácsonyig". Ez nem az én világom. Ehelyett én azt a nézetet vallom, hogy lássunk világot, menjünk ide-oda, üljünk be egy kávéra (opcionálisan fröccs-konyak-fröccs körre, amit akárhányszor meg lehet ismételni), hiszen csak egyszer élünk, akkor meg minek tespedjünk a tv előtt és nézzük, ahogyan 22 egyenruhás köcsög egy bogyót kergetve verseng. Akkor inkább 90 perc fröccs.

Ekkortájt látványosan csökkentenem kellett a heti buliadagomat, mert ha elmentem valahova, az asszony smsekkel bombázott hajnalig, hogy milyen vagyok, hogy amíg alszik én biztos seggrészegre iszom magam és felszedek jónéhány lányt. (hozzáteszem, hogy minden alkalommal hívtam, hogy jöjjön velem) Mondom jobb a békesség, de heti egy-két buli azért mindig becsúszott. Sikerült megértetnem vele, hogy nem sokáig leszünk együtt, ha így fog viselkedni, akkor nagyon gyorsan elbúcsúzunk egymástól.

A tanulással nem voltak gondok, nem volt túl sok húzós tantárgyam, csak a személyiség pszichológia és a szociális jog. Ezeknek csak a szorgalmi időszak után álltam neki, a többinek akkor sem. Az oktatás színvonaláról csak annyit, hogy pontosan 4 egész lett az átlagom. Hangsúlyozom 0 tanulással. Órára ugyan be kellett járni, mert kiscsoportokban tartották a szemináriumokat és onnan nemigen lehetett lógni. Órák után minden alkalommal meglátogattuk Imre bácsit, az utca túloldalán tanyázó kocsmárost, akinél a kávé olyan finom volt, hogy még este 8-9 körül is csak azt ittunk, majd hangos nevetések, sztorizgatások közepette vártuk a következő rettenetesen unalmas előadást/szemináriumot. Nem is merem összeszámolni, mennyi pénzt hagytam ott különböző koffein- és alkoholtartalmú italokra. Egy rossz volt benne, hogy mindig ótvar büdösek lettünk, annyian dohányoztak odalent.

Ebben a félévben történt meg az, hogy az egyik kedves szaktársammal megyünk haza a kollégiumba, szembejön egy másik karon tanuló rendkívül attraktív hallgató, majd Zoltán, mikor elment mellettünk a lány, hirtelen odafordult és beleböfögött a fülébe közvetlen közelről egy akkorát, hogy azt hittem vonat megy el mellettünk. A csaj nem értette mi van, szerintem fel sem fogta a történteket, mert hátrafordult, mosolygott egyet és ment tovább. Nem kell mondanom, hogy mi szarrá röhögtük magunkat.

Imi beköltözött a VUK-ba, ahol minden este ment az ökörködés hajnalig, az energiaitaltorny-építési verseny pedig mindennapossá vált. Márciusban viszont összevesztünk egy félreértés miatt. Az akkori HÖK elnöknek nem tetszett, hogy mi ilyen jó bált csináltunk, így szét akart minket szedni és mindennel teletömte a fejét. Azt állította, hogy a Ballagó Bált és a Gólyatábort is egyedül fogom szervezni és mindezekből szándékosan hagyom ki Imit. Mivel elég jó kapcsolatban voltak már ezzel a lánnyal, Imi inkább neki hitt, mint nekem, akit még csak fél éve ismer. Hozzáteszem én is hasonlóképpen tettem volna, mert ilyen helyzetben az ismerettség mélységének figyelembevételével dönt az ember. A dolgokat csak tetézte az, hogy megkérdeztem Imitől, hogy milyen programmal csinálta a Gólyabálos plakátokat. Azért volt szükségem arra a programra, mert egy kávézónak terveztem plakátot, amit az egész városban kiraktak volna, ha a tulajdonos nem lett volna lusta egy délutánt szentelni ennek. Szerintem azóta is ott porosodnak a polcon, ahová akkor tette őket azzal a kijelentéssel, hogy még ezen a héten kikerülnek a városba.

Mindezek után Imi egyszer felhív, hogy menjünk sörözni. Mondom jólvan, bár nem értettem, hogy kéthónapnyi nembeszélekveled után miért pont velem akar meginni egy sört. Leültünk, ahol megbeszéltünk mindent, elmondtam neki, hogy a HÖK elnök csak szét akar minket szedni, mert bassza a csörét, hogy jobban dolgozunk nála. Egy jó beszélgetés után kissé illuminált állapotban hazatértünk. Mivel marha régen volt már, nem igazán emlékszem erre az időszakra, semlegessé vált a fejemben ez a félév.

A második félév nem volt annyira élménydús, de ekkor is hatalmas interakcióim voltak, de ezek leírva mások számáran em szórakoztatóak. Ha valakit érdekel egy sör mellett elmesélek mindent.