Volt ez az előadás, amit az egyik előző blogomban olvahattok, ahhoz még egy szösszenetet hozzáfűznék.

Az első felvonásban Neoton slágereket adtak elő az énekesek, mi pedig táncoltunk rájuk. A Tinidal egy kivétel volt, ahol egy kis levegőhöz jutottunk és át tudtunk öltözni. A függöny mögött állok, várok a következő táncra, ahol meglátom Tamást, aki az egyik énekes volt, kezében egy mikorfonnal. Ebben csak egy dolga volt, hogy a refrénben kétszer énekelje eléggé basszus hangfekvésben, hogy "tinidal". Valamiről beszélgettünk, jót mulatoztunk a színfalak mögött, majd egyszer csak megszólal: "Várjál ... tinidaal". Folytatta tovább a mondókáját, de annyira kellett röhögnöm, hogy el kellett mennem a színpadtól messzire, hogy ne hallatszódjon be a vihogásom. Nem értette a dolgot, majd megmagyaráztam neki, hogy azért röhögtem ennyire, mert beszél, beszél, azt hinné az ember, hogy nem figyel a zenére és egyszer csak beletinidalozik a mikrofonba. Hatalmas figura.

Ezek azok a dolgok, amikről a néző vajmi keveset érez, de nekünk ez teszi különlegessé az előadást. Lehet, aki már jópár éve küzd a színpadon, annak már ezek megszokottak, de nekem újdonság.