Biztos sokan tudjátok rólam, hogy gitározom, kicsit zongorázom, mellé pedig nem titkolom, énekelek.
Énekelek? Konkrétan annyira tisztelem a hangokat, hogy sohasem a megfelelőt éneklem, mindig egy másikat nyúzok, ezzel együtt a környezetemre sem gyakorlok nagyon jó hatást. Azt is lehetne mondani, hogy a hangom a zajszennyezés határát súrolja, de mindenki innen indul. Senki nem úgy születik, hogy Pavarotti, bár minden egyes kisgyerek az első pillanatban próbálja megénekelni (üvölteni) a háromvonalas C-t, s mivel mindenki mosolyogva fogadja, ezért még vagy 6 évig rendszeresen megcsillogtatja énektehetségét. Én is így kezdtem, nem is fejlődtem tovább.
Egyik téli estén, mikor nővéremnél tujáztam, 10 perc csend után azt kérdezi, nővérem, hogy nem akarok-e véletlenül énekelni az ELTE Musicalben, mert fiúhiány van. Mondtam, hogy nem vállalok felelősséget a hangomért, de egy próbát megér, ha meghallgat a vezetője (Gyöngyi), és úgy találja, hogy "színpadképes", akkor lehet róla szó. Felkaptam a gitáromat és nagy boldogan elmentem Gyöngyihez egyet énekelni. "Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék..." - kezdtem rá a dalomra, Gyöngyi derekasan végighallgatta, aztán mondta, hogy jólvan, jó lesz, gyere hozzám majd kinyitjuk a hangodat, nincs nagy probléma vele. Elmentem.
Szeretek oda járni. Otthonos, hangulatos, és rohadtul elfáradok az éneklésben. Emberek. Felfedek egy titkot. Énekelni nehéz. Illetve nem pontos, helyesbítek: Jól énekelni nehéz. Légzés, rekesz, tartsad, háromszög stb. A beéneklés Gyöngyivel minimum másfél óra, utána térünk rá a dalra, ami szintén másfél. Három óra koncentrálás, figyelem, ének. Maratoni dolog. Mondjuk, ha annyira elfáradnék, nem gyakorolnék otthon semmit. Sokat énekelek, gitár mellett, hogy a hangok jók legyenek. Mindenki szerint sokat fejlődtem, de mivel maximalista vagyok, tudom, hogy még nem jó, sokat kell még gyúrni a hangszalagokat, hogy jó legyen. De ki kell állni a színpadra, mert elvállaltam és ott nem csak énekelni, de mozogni is kell, ami egy kicsit zavaró. Azt kell eljátszanom, hogy én egy tutyimutyi gyerek vagyok és nem merek odamenni a lányhoz, akit szeretek. Rózsacsokor a bal kezemben, azt kell egy adott pillanatban átadnom, meg átöllnem a lányt, a végére pedig összejövünk, tiszta idill, a közönségben egy szem sem marad szárazon. Egyébként a táncos múltamba ha visszagondolok, nagyon sok ilyennel találkoztam. A közönség nagyon szereti azt, ha valaki sikert ér el a színpadon. Nagyon sokszor kellett olyan botlábú embert táncolnom, aki a zene végére megtanul táncolni. Ezt különbözőképpen lehetett megformálni, de a mondanivalója ugyanaz volt. A közönség csípte az ilyet, felfedezett valami cselekvést a táncban és érdeklődőbben figyelte tovább az eseményeket, hátha elcsíp még egy ilyet, vagy hasonlót. Szóval ezt kell eljátszanom, meglátjuk, hogy mennyire fog menni.
A rendezvény egy Bölcsész Napok lesz, azt most nem írom le, hogy mikor és hol, mert nem szeretném, ha sok ismerős látna ebben a nagyon kínosnak is elsülhető helyzetben. :) Úgyhogy ÍGY JÁRTATOK... :D
