Kedves Olvasók! Az utóbbi hetekben elhanyagoltam a blog írást, ezért elnézést kérek (nem a kecskével). Az alábbiakban olvashatjátok a miértet is.
Mostanában a feje tetejére állt körülöttem a világ. 3 hétre felköltöztem Pestre nővéremhez, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az előadásra felfejlesszenek kicsit modern táncból. Tudni illik szeptember óta készültünk egy előadásra, amit a Tapolcai Musical Színpad mutatott be 24-én. Neoton és Hungária számok voltak benne egy koncert jelleggel, minket pedig felkért a színpad vezetője, hogy táncoljunk az énekesek mögött. Nem szeretném túlragozni, de próbáról próbára, jazzóráról balettórára jártunk minden nap, mert oké, hogy versenytánc, meg 12 év, de a jazz az teljesen más. Mintha fizikus diplomád lenne és azt mondják, hogy most vegyész leszel. Mindkettő természettudomány, de sok közük nincs egymáshoz. Próba után hullaként hazaestünk és aludtunk másnap délutánig, majd kezdtük előről. Meg is lett az eredménye. Fele akkora has, de változatlan súly, ami nagy valószínűséggel izomgyarapodás lehet. Csak nem tömörödtek össze a csontjaim. :)
Volt egy maratoni próba a bemutatót megelőző vasárnap, Budafok-Tétényre mentünk ki próbálni, ahol újra megbeszéltük a koreográfiákat, beállítottuk az öszes táncot, finomhangoltuk a dolgot. Nagyon jó volt a koreográfusunk, nem az a zsarnoki fajta, aki azt hiszi, hogy az csak úgy jó, ahogy ő kitalálta, nekünk is adott feladatot, megkérdezte mi a véleményünk, beleszólhattunk bármibe. Volt egy szlogen is, mindenki így kezdte a mondókáját, mikor kitalált valamit: "mi lenne ha..." Azért voltak nagyon elborult ötletek is, azokat inkább nem szeretném leírni. Szóval ezen a próbán nagyon sokat táncoltunk (majdnem négy órát), sürgetett az idő, mert nem nagyon akartak összeállni a táncok. A baj abban rejlett, hogy a próbaidőszak alatt nem volt sok alkalmunk hatan együtt táncolni, ezért nem szokott össze a csapat, ez ezen az ominózus vasárnapon is kiderült, bár apróságok voltak, mégis egy-egy kéz, egy-egy láb, egy-egy fej kilógott az összképből. Volt olyan is, hogy valaki a másik irányba forgott, másik lábbal lépett, vagy szimplán elfelejtette a szólóját, lefagyott és kétségbeesetten nézett a koreográfusra, hogy most mi jön. Ezeket mind felvettük, otthon nagyokat röhögve, a hibákat felírogatva töltöttük tovább az estét. Ezek a laikus ember számára nagyon kicsi dolognak tűnhet, az előadás szempontjából mégis fontosak. (a táncos önérzetének különösen) A következő próbán természetesen megbeszéltük ezeket, nem hagytuk lógni a levegőben.
Így telt el három hét, nagyon jól éreztem magam, az előadáson pedig különösen, főleg, hogy dupla előadás volt és 45 percünk volt a kettő között. A dupla előadással az a baj, hogy nem tudsz örülni az elsőnek, mert mindjárt ott a következő, utána meg olyan fáradt vagy, hogy nemhogy örülni nem tudsz, jóformán létezni sem. Az összes táncos elfáradt, a két előadás nagyjából 7 órát tett ki. Ebből ha mondjuk 100 percet számolunk az aktív tánccal, akkor is marha sok, mert öltözni kell, futni a következő tánchoz, stb. Mondjuk az öltözés se semmi ilyenkor. Képzeljük el a Máltai Szeretetszolgálat éves ruhaadományát, azt szorozzuk meg hattal és megkapjuk a hat táncos ruháját. Ekkor legyél nagyon gyors, illetve találd meg a megfelelő ruhát és azokból is a tiedet. Nem a tánc a művészet, hanem ez.
Összességében nagy élmény volt, szerettem ezekkel az emberekkel együtt dolgozni és remélem, hgoy a jövőben is lehetőségem lesz rá.
Az előadásról kritika itt olvasható:
nyitottszemmel
