Minden gyerek életében eljön a pillanat, mikor a szülei azt mondják neki, hogy most aztán zenész leszel és akarva-akaratlanul beíratják egy zeneiskolába, ahol habzó szájú nénik és bácsik oktatják Kodály-módszerrel a gyereket.

Velem is így volt, az ovi utolsó évében jött egy nagyon rút néni, aki énekeltetett és tapsoltatott bennünket. Tök jó poén volt kis karácsony, nagy karácsonyt meg orgona ágát énekelni, a csoport 90%-át kiválogatták, hogy hajjajj, abszolút hallásuk van, persze már akkor is a fejkvótára hajtottak. Mondták, hogy ekkor meg ekkor vigyenek el szüleim egy rövidke felvételire. Aznap (így mesélik) nagyon nyűgös voltam, semmi kedvem nem volt odamenni, ezért hisztiztem az utcán, az ajtó előtt és még a felvételin is. Egy nagyon egyszerű tá-titi-tá ritmust kellett volna eltapsolni, de én ríttam ezerrel. Utána azt mondja a nő, hogy jólvan, akkor most nehezítünk. A hülye. A tapsot sem tudtam/akartam megcsinálni, és nehezítünk? Na, ezért nem mentem oda.

Természetesen nem vettek fel, így a szeptembert, mint minden normális 7 éves egy rendes iskolában kezdtem. Nem is regélnék erről, a lényeg az, hogy 13 évet még tanulással töltöttem, aztán valami megmozdult bennem. Olyan érzés volt, mikor a széklet az ember hátsó felében irányba áll és akkor futni kell az árnyékszékre. Hangszerre vágytam. Már középiskolában is álmodoztam egy gitárról, de ez akkor csúcsosodott ki, mikor szerenádkor egy Marci nevű osztálytársam végigbazseválta az egész tanári kart. Elmondtam ezt a vágyamat szüleimnek, amire csak ez volt a válasz hangos nevetés közepette: "7 évesen nem akartál, most meg nem kapsz." Feledésbe merült az egész téma, de mikor egyetemre kerültem, sokan gitároztak. Akkor határoztam el, hogy én is elkezdek lesz, ami lesz.

Az akkori barátnőm azt mondta vesz nekem egy gitárt Karácsonyra. Meg is lett, piros-fekete noname, de sajnos 3/4 méretű, ezt a kamaszoknak, kisebb kezűeknek szokták ajánlani, de mondtam, hogy kipróbálni ez is jó lesz, ha nem tetszik nem költöttünk rá egy vagyont. Megtetszett. Annyira, hogy 3 hónapra rá megvettem egy Hora gyártmányú klasszikus, 4/4 méretű gitárt, ami bár Romániában készült, hangzásban kenterbe veri a 60-80 ezer forintos Yamaha, Strunal, és egyéb gitárokat és csak 30 ezerbe fájt. Azóta rendíthetetlenül fejlődöm, csak az a baj, hgoy a környezetem ezt nem nagyon tolerálja, Imi például azt mondta egy húrcsere és hangolás után, hogy kivágja az egészet a gecibe ha elő merem mégegyszer venni.

A poszt egyébként azért íródott, mert az egyik volt szaktársammal mindig bazseválni mentünk (így hívtuk az alkoholal kevert zenélést) és tegnap kutyasétáltatás közben eszembe jutott, hogy ha mint ige a bazsevál létezik, akkor az a tárgy, amivel ezt a tevékenységet folytatjuk, a bazsevátor. Hát nem logikus?

nyitottszemmel