Ezen a héten suliban voltam. Azt hiszem ezzel elárultam mindent.

Az, hogy a tanári kar 90%-a valamilyen beszédhibával rendelkezik, a csoporttársaim többsége sem éppen az én társaságom azon már az első héten túlestem. De az, hogy egy levelező képzésen katalógust írnak, azt a mai napig nem tudom megszokni. A sportszerűségről nem is beszélve.

Az egyik tanárnő behozott egy 8 kérdésből álló kérdéssort, mivel az elmúlt alkalommal elmondta, hogy nagyon szeretné, ha 30 oldalt elolvasnánk egy könyvből. Természetesen nem tettük meg, ezért csak 3 kérdésre kellett kidolgozni. Köszi az engedményt, de mi inkább vizsgáznánk. Nem, azt nem lehet, neki erre nincs ideje. Nekünk meg nincs időnk bejárni az órádra...

A másik, hogy a statisztika tanár azt gondolja, hogy mi már teljesen kiművelt emberek vagyunk ami a statisztikát illeti, hát nem. Mondtuk is neki, hogy mi sosem tanultunk ilyet, erre azt mondta, hogy azért járunk iskolába, hogy újat tanuljunk. Jó, de nem úgy, hogy kérdéseket tesz fel, olyanról amiről még nem is beszélt. Elméleti kérdések voltak ezek, de olyanok, hogy el is felejtettem őket egyből. 150 perc tömény lebaszás és miértnemtanultok után nagyon boldogan léptem ki az épületből az esőbe. Úgy látszik semmi nem jött össze.

Másnap bementem dolgozni, illetve összmunkatársi értekezletre, ami megváltás volt az előző napi sulihoz képest. Bemutatkoztam a tagintézményeknek is, nagyon kedvesen fogadtak, majd leültünk meghallgatni egy bemutatót a Művelődési Ház és a tagintézmények működéséről. Számok, kusza táblázatok, köszönetnyilvánítások után szót kapott a gazdasági vezető, a tagintézmények vezetői, de sokan nem éltek a lehetőséggel. Miután befejeződött az értekezlet, alig vártam, hogy bemehessek az ELTE-re. Ott ültem este 6-ig, de értelme az nem sok volt, ugyanez történt a következő nap is. Minden hónapban elmegy a kedvem az élettől, de tudom, hogy ezen végig kell menni annak érdekében, hogy több lábon tudjak állni az életben.

Hát mit ne mondjak, jobb lett volna bemenni dolgozni, annak több értelme szokott lenni.