Mindenkinek az életében vannak jobb és rosszabb korszakok, azt hiszem, hogy az önfeledt diákévek - felsőoktatás inkább az önfeledt - meghatározhatja a későbbi életet rövid és hosszútávon egyaránt. Ennek a posztnak az apropója, hogy kézhez kaptam életem első diplomáját, mégis kétes érzések keringenek bennem. Az egyik az, hogy el kell hagynom Sopront, a másik az, hogy folytatódik az életem, ami remélem nagyon sok jóval kecsegtet majd.

Kedden (dec.22.) volt a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar végzős hallgatóinak ünnepi Kari Tanács Ülése, egyben diplomaosztó. Itt foglalhattam helyet én is. Erről nem kívánok szólni, mert mindenki ismeri a diplomaosztók hangulatát, inkább megpróbálom összeszedni nagy vonalakban, mi is történt velem az elmúlt 7 félévben.

Mikor megtudtam 2006 nyarán, hogy felvettek az egyetemre, örömtáncban törtem ki. Megölelgettem mindenkit akit értem, főként a szüleimet, majd kinyitottunk egy üveg pezsgőt és kellemesen elfogyasztottuk egy jó beszélgetés közepette. Nagy borítékot is kaptam, benne minden információval, ami szükséges egy újoncnak, másnap pedig elmentem a postára feladni a gólyatáborról - akkor még békatábornak hívták - szóló papíromat, amiben jeleztem, hogy részt veszek a rendezvényen. Ez volt az első túrám Sopronba, amit később több százszor megismételtem tanulmányaim során. Izgatott voltam, de büsze is, hogy benne vagyok a felsőoktatásban. A gólyatábor jó volt, nem volt annyira durva, mint azok a történetek, amiket egy-egy sör mellett szoktak a barátok, ismerősök mesélni egy kocsmában. Mikor hazamentem, nagyon vártam már, hogy újra ott lehessek újdonsült ismerőseim között.

Az első félév, mint a hallgatók 80%-nak bulizással, másnaposan órára járással, és nemalvással telt. Ekkor éltem ki magam úgymond, minden új volt, minden olyan felhőtlennek tűnt. Kikerültem a család biztonságos, meleg burkából, tudtam, hogy nehéz lesz, de meg kell tanulnom néhány dolgot. Pénzzel bánni, beosztani azt a keveset, amit édesanyámék tudtak adni, ebből pedig maradéktalanul élni a kis életemet Sopronban és egyáltalán életben tartani magamat. Ekkortájt a barátnőim is innen kerültek ki, akikkel egész nap együtt voltunk, barátokhoz mentünk éjjel fél kettőkor, és három előtt sosem feküdtünk le. Ettünk csokit ebéd előtt, zsemle/kenyér nélkül nyalogattuk a Nutellát (volt hogy ropit mártogattunk bele), szóval minden olyat csináltunk, amit a szülők 20 évig próbáltak tiltani.

Életemben először ZH-t írtam, szóban vizsgáztam, aminek a terjedelmét összeadnánk, 2-3 vizsgánként kijött egy komplett érettségi tananyaga. Minden gondolatom Sopron körül járt, ha Fehérváron voltam rosszkedvű voltam, vártam azt a pillanatot, mikor elindul a busz és mehetek megint Sopronba. Megismertem a szaktársaimat, amiből csak 7-en voltunk fiúk (75 lány), a csoportomat is kezdtem kiismerni.

Ekkor szerveztük meg Imivel az első Gólyabálunkat, ami hivatalosan nem is lett volna, csak felmentem a HÖK-be és mondtam, hogy megszervezem, ha ők nem akarják. Nagyon nagy sikerünk volt, 90 fő volt a létszáma a bálnak, kevésnek tűnik, de ez az előző év vendégeinek a háromszorosa volt, szóval elégedettek voltunk magunkkal. A visszajelzések is pozitívak voltak mind a hallgatóságtól, mind pedig az iskola vezetésétől.

Ebben a félévben ismertem meg egy táncos lányt, akivel folytathattam pályafutásomat, igaz csak fél évig, de nagyon sokat fejlődtem annak idején. Így visszagondolva, nagyon sokat kaptam abban az évben a szombathelyi táncos bagázstól, ők is hiányoznak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy Sopron lesz nekem az a hely, ahol vélgeg letelepedhetek, nyitok egy tánciskolát és boldogan élem az életemet ebben a kisvárosban.

Az első félév volt számomra a legjobb az egész három és fél évben, bár ez az újdonság varázsának tudható be. Későbbi posztjaimban a további időszakot is leírom, csak egy írásra sok lett volna mindent összefogalani.

A múltkori érdekes hírem nagyon sok látogatót vonzott, ezért most megint szolgálok egy kis érdekességgel. Anglia legrégebben házasodott párja 81 éve él együtt. Még 19 év és megvan a kétszeres aranylakodalom.

Nyolcvanegyedik házassági évfordulóját ünnepelte tavasszal Anglia legrégebb óta együtt élő házaspárja, Frank és Anita Milford, akik 1928. május 26-án keltek egybe. Mindketten 101 évesek, fél év különbséggel. Már évek óta egy Plymouth-i idősek otthonában élnek boldogan, de előtte is ezen a környéken laktak. Frank 60 éves korában ment nyugdíjba, addig ugyanebben, a dél-angliai városban, a kikötőben dolgozott.

Két gyermekük, öt unokájuk és hét dédunokájuk van, akik rendszeresen látogatják őket. Idősebbik fiuk, a most 74 éves Frank azt mondja: azért élnek még mindig boldogan együtt, mert mindig tudtak örülni a kis dolgoknak is, és főleg egymásnak. A házaspár mindkét tagja korához képest jó fizikai és szellemi állapotban van.

Az ilyen rekordhosszúságú házasságnak pedig nincs semmiféle „mágikus trükkje”, - mondják egybehangzóan. Elismerik, hogy néha még ma is összevitatkoznak ezen-azon, de hangsúlyozzák: minden este, lefekvés előtt csókkal és cirógatással búcsúznak egymástól, és ez a fontos.

Azt hiszem, hogy a betegségek, járványok, háborúk, erkölcsi demoralizáció korában még mindig van egy kis remény, hogy boldogan, sokáig éljünk együtt választott párunkkal és hogy csak egymásnak és a családunknak éljünk. Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb.

Volt nekem sok szobatársam, egyikkel sem volt különösebb gond, csak annyi, hogy az egyik nagyon rájárt a hűtőre és az én finom, otthoni kosztomat majszolgatta. Egy darabig.

Másodéven, Robival felköltöztünk a harmadikra. Nyáron ott laktak nagyonsokadévesek, de mikorra mentem beköltözni még akkor pakoltak és költöztek el. Belépek a szobába, nem vártam semmi jót, de a látvány, ami fogadott sokkolt engem is és Robit is. A szoba tartalma 3 ágy, 3 asztal, 3 szekrén és egy hűtő. Rajtuk a nyáron felgyülemlett szemét. Ha le akarnám írni, hogy mennyi volt, akkor csak a "szarásig tele volt a szoba szeméttel" kifejezés lenne a legmegfelelőbb. Képzeljetek el egy olyan szeméttel teli szobát, ahol már ösvények voltak kialakítva, történetesen kettő, egy ezek közül két ágyhoz és az ablakhoz vezetett, a másik pedig a harmadik ágyhoz és az ablakhoz, hogy valahogy mozogni lehessen a szobában. Annyira tele volt, hogy nem láttam az ablakot az ajtónál állva. Megelepetésemben és idegességemben azt mondtam nekik, hogy jólvan srácok, van két órátok, hogy összepakoljatok és eltakarodjatok, utána visszajövök. Lementem az egyik kedves barátomhoz addig tujázni, elmeséltem neki a szobában uralkodó állapotokat, hát fogta a fejét a szánalomtól. Ezalatt a szobában serényen pakoltak, mert pont két óra múlva visszamentem és már csak felmostak és pakolták a bőröndjeiket, táskáikat. Nem is szóltak semmit, elmentek. Az egyikük, aki nem volt otthon, ő lett a szobatársam.

Már előzőleg is tudtam, hogy egy meleg srácról van szó, eléggé féltem, hogy hogyan tudunk majd együtt lakni, mert már előzőleg is mondott olyan utaló kifejezéseket, ami a tetszését nyilvánítja ki felém. Egyszer még elsős koromban mentem ki a kollégium ajtaján, ő éppen dohányzott az épület előtt, utánamkiált, hogy "Bézsé, leborotválod a seggem?" Erre csak azt tudtam mondani, hogy "sarokcsiszolóval maximum." A másik ilyen eset pedig az volt, amikor szakítottam a barátnőmmel, lejött és elkezdett lelkizni, illetve győzködni, hogy a lányokban nem lehet megbízni, egyik sem érdemes a szerelmemre és hogy a fiúk sokkal több mindent tudnak nyújtani és ha bármire szükségem lenne, a harmadikon megtalálom. Így kezdődött a mi kapcsolatunk.

Tudni kell róla, hogy nevelőszülőknél nevelkedett, elég hányatott sorsú gyerekkora volt, és hogy sosem volt pénze. Mondjuk így ez nem teljesen igaz, mert kapott árvaságit, diákhitelt és nem kellett a kollégiumért fizetnie, mert alanyi jogon járt neki. A havi pénze úgy 80ezer körül alakult - kezdőfizetésnek sem utolsó - amit két nap alatt eltapsolt. Gyantáztatott, meghívott mindenkit enni, sörözni stb. Kajára sem igen volt pénze, ezért a mienket ette. Egyszer, mikor hozott zsemlét - ritka pillanat volt, meg is tapsoltuk - elment és megettem az összeset. Nagyon belaktam. Este, mikor megjött, kereste a zsemlét és azt hitte, hogy megette, és hozott még, majd újra elment. Azt is megettem. Ezt játszottuk egy hétig, és nem vette észre egyszer sem. Ezek után megint a kajámra járt és akárhogyan mondam neki, hogy Tamás legalább kérdezd meg, hogy megeheted-e, azt mondta, hogy szobatársak vagyunk és mindent meg kell osztanunk egymással. Csak az volt a baj, hogy ez elég egyoldalúan működött. Ezután nem vittem főtt kaját, és csak annyit vettem minden nap, amit egy ültő helyemben meg tudtam enni. Megsértődött és követelte, hogy vigyek neki kaját. Nem vittem. Nem is beszélgetünk utána az év végéig.

Az első félév közepén ment valahova és a haját úgy ahogy volt, bezselézve oldalra fésülte, mint egy jó gyerek. Talán a Légy jó mindhalálig c. darabban láttam utoljára ilyet a tanulók fején. Mikor bejött megkérdezte milyen a haja, amire csak azt tudtam mondani, hogy "Tamás úgy nézel ki, mint egy BUZI". Belenézett a tükörbe, megvonta a vállát, majd azt mondta, hogy "akkor jó" és elment. Nagyot nevettünk Robival.

Végülis nem volt rossz vele lakni, amíg szobatársak voltunk nem jött ki rajta, hogy a férfi nemhez vonzódik, illetve nem rajtunk vezette le. Csak a személyisége volt olyan, amit nehezen tudtunk tolerálni. Negyedéven megint ő lett a szobatársam...

Mint már említettem szociálpolitikára jelentkeztem mesterképzésre, ELTE a kitűzött cél. Már a felvételi követelmény sem egyszerű.

Sopronban megszoktam, hogy minden vizsgámra, nagyon maximum 10 órát kell tanulni, de átlagban 1-2 között mozog. Nem vagyok kiemelkedő képességű ember, az oktatás minősége miatt kell ennyikét tanulni. (tisztelet a kivételnek, és a lelkiismeretesebb tanároknak) Nem akarom tovább minősíteni az iskolát/képzést, majd akkor, ha Dékán Úrral kezet fogtam és a kezemben lesz az A/4 méretű oklevél, tanusítvány, diploma, hívjuk, ahogy akarjuk.

Kezembe vettem a szoc.pol. anyagot. Az egy dolog, hogy 300 oldal felett van, Szolzsenyicin is írt bőven ennél hosszabbakat, és tanulnom is kellett jóval testesebb anyagokat, de beleolvastam és már a megértésével problémák adódtak. Nem veszi a Társadalomtudományi Kar félvállról ez az egész ceremóniát. Lássunk néhány kifejezést, ami még csak az első 45 oldalról származnak:

Haladjunk a könnybbtől a nehezebbekig a teljesség igénye nélkül:

kognitív, nominálbér, szupranacionális, popularizmus, terminus, szubszidiaritás, konvergencia, nivelláció, korporatizmus, rigiditás, paternalisztikus, kvantitatív, artoritarianizmus, és a legjobb: dekommondifikáció

Karácsony előt ezzel kell bajlódnom, de ha felvesznek, megéri. Ha így történik a bantu négerek kutyafaszák nem lesznek hozzám képest, olyan örömtáncot lejtek.

Elérkezett az a nap, mikor főiskolai tanulmányaim végére érkeztem Sopronban, tegnap volt az államvizsga, mint minden vizsga fölött álló képződmény.

7 féléven keresztül minden tanár mondta, hogy ez benne lesz az államvizsgában meg ez is benne lesz, nagyon tanuljátok meg, mert kérni fogják, ebből vajmi kevés valósult meg, de mi azért elhittük, mert senki nem volt annyira elszánt, hogy valamelyinek is utánanézzen. Eljött az utolsó félév, először úgy októberben láttam a tételsort, akkor nagyon nehéznek tűnt. Aztán mikor órai keretek között feldolgoztuk, meg bejöttek tanárok elmondani mi hova tartozik, azt vettem észre, hogy a család, a nevelés, oktatás, kompetencia alapú oktatás, anya-szülő kapcsolat fogalmaival minden tételk ki lehet bekkelni valahogy, nagyon egyszerű lesz.

Telt-múlt az idő, a féléves tantárgyak vizsgáival voltunk elfoglalva, mikor jött az egyik csoporttársam, hogy Bézsé, van kidolgozott tételsorom államvizsgára. Odamegyek a notebookjához és látom, hogy 317 oldal. Na mondom erre egy hónap sem elég, és igazam lett, mert 10 nap tanulás után is nagyon hiányosnak ítéltem meg a tudásomat. Vizsga előtt két nappal feljöttem, konzultáltam néhány szaktársammal, és egyre jobban elöntött az a rossz érzés, amikor is nem akarok elmenni, jó lesz nekem az májusban. Tanultam még két napig, mint a hülye, sominden meg is ragadt, de nagyon nem voltam a helyzet magaslatán.

Reggel 6:50-kor keltem úgy, hogy előtte nap annyi kávét ittam, hogy éjszaka 3-ig fennvoltam. Az agyam tompa, a szemem vérben úszik, a testem lomha, úgy éreztem semmire nem vagyok képes. Kimentem kicsit rendbeszedtem magam, eltűntettem a mindenkinél létező, mégsembeszélünkrólamertciki ordenáré szájszagot, magyarul fogat mostam, arcot mostam, akkor meg úgy néztem ki, mintha az akváriumban a kishalakkal együtt aludtam volna. Na mondom, erre koffein kell. Bedörrentek egy atom adrenalin-t, nagyon jó lesz az nekem. Felbontom, ráspriccel az ingemre, lefolyik a szám oldalán, össze-vissza fröcsköl, és ekkor volt az a pillanat, hogy ha bármilyen más vizsgára mentem volna, visszafekszem aludni, mert ez nem az én napom. Viszont tudtam, hogy sokan bíznak bennem és meg kell csinálnom.

Elindultam sapka nélkül persze a -8 fokban, egyetemistának nem árt. Találkoztam sorstársakkal, megvitattunk néhány kulcsfontosságú dolgot, amiről tudtuk, hogy a vizsgáztató tanár kedvencei és megérkeztünk a teremhez. Már ott állt mindenki, mi voltunk az utolsók, pedig 7:45 volt pontosan. Leültünk, elővettük a tételeket, és az előző napi eseményekről beszélgettünk, hogy mennyire köcsög volt az egyik, megszivatott a másik, nem tanult a harmadik, elméleteket gyártottunk, megbeszéltünk mindenféle tanárkínzási módokat, előjött az esztergomi látképesek szolid átnyújtásának ötlete, stb. Szóval tanultunk.

Először a levelezősök mentek be, volt aki boldogan, volt aki sírva elrohanva jött/szaladt ki a teremből, aztán jöttünk mi, elszánt nappalisok. A lányok úgy mentek be, mint mikor a vikingek rátámadtak valakire, csak a jelmez volt más. Olyan erők dúltak ott a folyosón, hogy ha azt fel lehetett volna fogni, az egész világot örökre ellátjuk energiával. Szóval bementek, akik végeztek kijöttek, mi pedig szorgosan kérdezgettük őket, hogy melyik tételt mondták el, melyiket húzták akik bementek, és vártunk, hogy essenek ki a rosszak. Úgy volt, hogy nem rakják vissza a tételeket, örültem, mert minden számomra rossz tételt kihúztak, de mikor bementem akkor rakták őket vissza és mondták, hogy válasszak. Hát levert a víz, melegem volt, fáztam, egyből mindenem fájt, csak ne kelljen húzni stb. Rávettem magam egy erőltetett mosolygásra és húztam. Erős szemráncolással állapítottam meg, hogy ez a kettes tétel. Az egyik rossz. Vettem egy lapot és leültem írni.

Mikor leültem minden megvilágosodott. Csak arra a tételre koncentráltam, és minden eszembe jutott, olyannyira, hogy kértem mégegy papírt, amit szintén teleírtam. Ez egy neveléstörténeti tétel volt, szerencsétlenségemre két neveléstörténész ült a bizottságban, de határozottan elkezdtem mondani a semmit és minden jó volt. Az elnök belekérdezett az ókori Kína mandarin képzésébe, hát úgy, ahogy a Kedves Olvasónak, nekem sem volt közöm hozzá. Meg aztán soroljam fel India kasztjait. Az sem ment. A "B" tételből már csak a család funkcióit kérdezték, azt viszont nagyon tudtam, azzal nem volt semmi gond.

Kimentem, elmesétem a többieknek mi volt, tudtam, hogy nem kapok erre ötöst. Egy óra sem telhetett bele, nyílik az ajtó, visszahívnak mindenkit, jön az eredményhirdetés. Mindenki nyugodt, már csak a legrosszabban szereplők idegesek. Jön a nevem. Folmeg Balázs. Felelet jó, összesítésben is jó. Megkönnyebbültem, elvégre egy egyetemistának nem is kell több, mint egy négyes a végén. Kimentem, akkor nyugodtam meg teljesen és jött a maró érzés. ÉHES VAGYOK. Reggel nyolc óta csak egy csokis cerbonát ettem, az meg nem sok, így egy táján. Lementünk Imivel kajálni a büfébe, nagyon jó kis gulyás volt, öklömnyi pogácsával. Fini volt.

Jöhet az ünneplés, de azt akkor, majd ha már megvolt.

Ennyi lett volna az államvizsgám története, de még nincs vége a tanulásnak. Megyek felvételizni szociálpolitikára január elején. Rosszabb lesz, mint az államvizsga...

Találtam egy nagyon jó játékot, amit csak erős idegzetűeknek ajánlok. Jó gyomor és befogadókészség kell hozzá, jó szórakozást.

A játék neve alkesz sakk. A sakk játékszabályait alkalmazza, csak az a különbség, hogy a bábuk helyett felespoharak, decispoharak, háromdecispoharak stb. állnak. A jobb értelmezhetőség miatt itt egy kép:

Azt azért tudjuk, hogy ha minden bábut leütünk, akkor 1,7 liter alkoholtartalmú italt kell beletölteni a gyomrunkba. Ember legyen a talpán, aki ennyit bír inni, főleg töményet.

Remélem minden érthető. Jó szórakozást.:)

Ma már Sopronban vagyok iskolai kötelezettségek miatt. Megyek a boltba a jól megérdemelt enerdzsidrinkemért, majd jön velem szemben egy anyuka a lányával és nagyon hangosan beszéltek, ami így hangzott:

- Menjen a picsába a Lajos baszki, mert nemigaz, hogy három korty sört nem lehet meginni, igaz, hogy autóval van baszki, de úgyis kér még két üveggel és látod lányom nem is igaz, hogy nem szabad vezetni ivás után, de a sör az nem ital. Apád kifőzte ősszel a pálinkát, na abból az első adag, na az alkohol baszki, majd ha hazaérünk kapsz te is hogy meglásd mennyire másabb, mint a sör és hogy azt kell inni, de utána lányom soha ne ülj autóba. A sör az más, az csak üdítő, nincs is benne alkohol, azt csak úgy ukkmukkfukk ráírták, de én voltam a sörgyárba látogatáson, ott meg sem mérik az alkoholfokát neki, csak rányomják valami technikával a papírra aztán jóvan baszki. Nagyon felhúzott ez a Lajos. Most miért nem lehet elfogadni azt a kurva sört lányom mondd meg nekem. Úgyis kér még ötöt. Az alkoholista k..a anyját az ilyennek. Soha nem engedem be többet.

Sopronban is nagyon menő az ilyen és azt hiszem az egész országban. Örüljünk, hogy itt élhetünk. Juhúúú...

Egy nemrég lezárt kutatásban az Óvszerkutató Intézet arra volt kíváncsi, hogy mekkora az európai férfiak péniszének átlagmérete. Kedves férfi sorstársaim. Régóta vártunk ilyen remek kutatásra. Lássuk hogy állnak a magyarok.

Európában több, mint tízezer férfit kérdeztek meg, hogy mekkora a péniszének a hossza. Ezek szerint a franciák állnak az élen 15,48 cm-rel, ezüstérmesek a svédek 15,36 cm-rel, a bronzérmet Észtország vihette haza 15,17 cm-rel. A magyarok sem maradtak le, hazánk fiai 14,99 cm-rel a negyedik helyet foglalhatták el.

Nem tudom Magyarországon hány férfit kérdeztek meg, hozzám nem jutottak el. Bár, ha azt nézzük, hogy 25 országban végezték el a felmérést, a tízezer főt elosztva huszonöttel az országonként 400 ember. Nem hiszem, hogy ezzel reprezentatív felmérést lehetne készíteni, bár valószínűsítem, hogy a kutatás vezetői lakosságszám-arányosan nézték az országokat, tehát Magyarországon, ha 200 embert megkérdeztek, akkor azzal sokat mondok. Bár érdekességnek mindenképpen kiváló.

TOP 25:

1. Franciaország      15,48 cm
2. Svédország         15, 36 cm
3. Észtország          15,17 cm
4. Magyarország    14,99 cm
5. Olaszország        14,95 cm
6. Ausztria             14,89 cm
7. Dánia                 14,88 cm
8. Belgium              14,77 cm
9. Németország       14,61 cm
10. Lettország        14,69 cm
11. Litvánia            14,55 cm
12. Románia            14,30 cm
13. Hollandia           14,28 cm
14. Lengyelország    14,21 cm
15. Szlovákia          14,19 cm
16. Csehország        14,17 cm
17. Bulgária             14,09 cm
18. Szlovénia           14,01 cm
19. Portugália          13,91 cm
20. Luxemburg         13,82 cm
21. Spanyolország    13,58 cm
22. Finnország         13,52 cm
23. Nagy-Britannia    13,32 cm
24 Írország              12,78 cm
25. Görögország       12,18 cm

Az északi ország aranyérme számomra meglepő, mert mint tudjuk a hőtágulás minden anyagra/tárgyra jellemző, északon pedig elég hideg van...

Blogsorozatom folytatásaképpen egy újabb személyt veszek górcső alá. Ő az, aki az előző posztomban a másik szobatársamként szerepelt. Neki is adjunk nevet, mondjuk Robi.

Nos lássuk, hol is kezdődött. Elsőéves koromban, ezen belül is az első napon fekszem a szobában, ismerkedem az új "otthonommal", egyszer csak benyit egy kicsit testesebb fiatalember, 15éves arccal. Bemutatkoztunk, megkérdeztük a sablonkérdéseket: hányadévfolyamosvagy? milyenszakrajársz? hollaksz? Anyádneve? Személyigazolványszáma? Alvázszám? Józsibácsigumicsizmamérete? stb... Kipakolta nem kicsi táskáját, mindenféle ruhát, sampont, tusfürdőt vett elő, nem volt beszédes. Nem járt sehova, mindenhova a legrövidebb úton ment, nem volt egy társasági lény. Úgy gondoltam nem fogunk jól kijönni. Ez a feltevésem nem bizonyult helyesnek, mivel másodév végéig együtt laktunk. A társaságra vonatkozó kijelentésem nem volt pontos, mert otthon mindenhova mentek, söröztek, buliztak stb., nem értettem Sopronban miért cselekszik máshogy. (azóta sem jöttem rá) Tudjátok Ő az az ember, aki nem beszél sokat, de ha mgszólal mindenki fogja a hasát a röhögéstől.

Mindketten padavanunkká fogadtuk Tamást (előző poszt) és mindig mikor este játszottunk (szólánc), és ő is beszállt, akkor neveltük őt. Robi minden szava hosszú Ó-ra végződött. És kedves olvasóim, most mindenki mélyedjen el magában, ezzel a betűvel nem sok értelmes magyar szó van, különböző ragozással sem sokkal több. Mikor már kb. 40-szer ó-ra végződött a szó, Tamás kikelt magából, elmondott minket mindennek és megígértette velünk, hogy többet nem mondunk ó-ra végződő szavakat. Persze megígértük. Robi következett, egyből kivágott egy ilyen szót, Tamás legnagyobb örömére.

Ebben az évben történt meg az, hogy Robi tanult úgy, hogy oldalra feküdt, a fejét megtámasztotta a kezével és így olvasott egy jegyzetet. Nekem órára kellett mennem, mondtam neki, hogy így legyen akkor is, mikor visszajövök. Egy óra múlva megérkeztem, legnagyobb meglepetésemre Robi még mindig úgy volt és ugyanazt a jegyzetet olvasta. Elkezdtem nevetni, azt mondta, hogy el is felejtette, hogy ilyet ígért, de tényleg meg sem mozdult.

Másodéven egy új szobatársunk lett, egy meleg srác(legyen ő is Tamás). Nem is volt ezzel semmi gond, lefektettük a szabályokat és boldogan éltünk egymás mellett. (Róla is írok majd, ha kéritek) Kitaláltuk, hogy az új szobatársunkat is kikészítjük, de csak úgy szeretetből. Előre nem tervezetten, mindketten tanultunk, majd Tamás megérkezett mosolyogva és együtt ráüvöltöttünk, hogy NEEEEEEM. (semmit nem mondott még, csak bejött) Megijedt, visszacsukta az ajtót és elment. Azóta sem tudjuk, hogy mit akart.

Szólánc közben történt meg, hogy Robi következett "i" betűvel. A szabályok megkövetelik, hogy értelmes magyar SZÓT kell mondani azzal a betűvel, amire az előző szó végződött. Robi ezt mondta: "iszogatunkiszogatunkkurvaanyádutánamegyvezetünkhmmmm? Te jössz "m"-el." Megkérdeztem, hogy ez egy értelmes magyar szó? Jött a válasz: "A rendőrök így mondják."

Robi azóta levelezős lett, nagyon sajnáltam, hogy elment, de tudom, hogy nem volt más választása. Legutóbbi információim szerint a Nagyfaluban van, remélem, ha felköltözöm tudunk találkozni. Ez még a jövő kérdése.

Már említettem korábbi posztjaimban, hogy Sopronban vagyok hallgató, nem tudtam minden nap bejárni, ezért a szállás legolcsóbb módját választottam, a kollégiumot. Ebben a posztsorozatban bemutatom az épületet és az itt élőket.

Ez a kollégium úgy néz ki, hogy van egy betonhasáb lerakva a földbe (korábban MÁV szálló volt), ami ki lett alakítva két- és háromágyas szobákká, amik 8-12 négyzetméter alapterületűek, szóval elég jól el lehet bennük férni még hárman is. Mikor 2006-ban odakerültem, építkezés folyt, állami támogatással egy új, !négycsillagos! diákhotelt építettek, de nem kapkodták el, de erről majd később.

 Sopronban a diákok száján forognak a kollégiumoknak adott nevek. Régi Kollégium (RK), Új Kollégium (UK), Legújabb Kollégium (LUK) és a Vadiúj Kollégium (VUK). Van még egy, de az csak a "Benedekes" lányoknak érhető el, az a Bezerédj Amália Kollégium, ismertebb nevén BAK. Mi az utóbbit "sajtvárnak" is szoktuk csúfolni, mert a lányok okán sok benne a lyuk. Én személy szerint a LUK-ban laktam 7 féléven keresztül, az itt töltött időket életem végéig nem felejtem el és valószínű utána is kísérteni fognak.

Elsőéves koromban izgatott voltam, hogy kik lesznek a szobatársaim. Egy olyan szobába kerültem, ahol a szobához tartozott a fürdő és a WC is, tehát elég kényelmes volt itt az élet. Hárman vettük birtokba a szobát, én voltam az első, aki megérkezett. Csakhamar jöttek a többiek is, sietősen bemutatkoztunk egymásnak, majd mindenki ment a saját dolgára. Később kiderült, hogy az egyikük a szaktársam (nevezzük az egyszerűség kedvéért Tamásnak), örültem is neki, mert legalább lesz valakivel megbeszélni a dolgokat helyben. A másik szobatársam egy évvel felettem járt, ő is szoc.pedes hallgató volt.

Telt-múlt az idő, már a félév közepén jártunk, a szobatársakkal nagyon jól éreztük magunkat, rendben ment minden. Egy kis bökkenő volt, hogy Tamás hangja nem mindennapi volt, eléggé szoprán volt már a beszédhangja is. Magas C-nél kezdődött a hangterjedelme, miközben beszélt, még egy oktávot átívelt gond nélkül. Az első ZH-t megünnepeltük a szaktársakkal vodka-narancs kíséretében. De nem ám úgy, hogy csak úgy alpári módon összepancsoltuk a Kallinkát meg a Mirindát. Nem úgy megy az Sopronban. Vettünk egy üveg jóféle vodkát meg egy Szobi narancsot. Mivel a sűrű narancsszörp a felespohár alján maradt, mikor ráöntöttük a vodkát, így mikor leborítotuk, csak az édes narancs ízt éreztük, nem pedig az alkohol maró hatását.

Ezek után kissé illuminált állapotban megérkeztem a kollégiumba, ahol lehuppantam a notebookom elé, majd valahogy levertem a szörpöt, aminek kinyílt a teteje és a földre folyt egy kicsi. Tamás ezt meglátva önkívületi állapotba került. És azt hiszem ez az a pont, ahol az irodalmi kifejezések nem tudják pontosan visszaadni a történteket. Tehát Tamás önkívületi állapotban felugrott az ágyáról és tényleg magas C-n meglepödve üvöltötte, hogy "JAJJ, DE SŰRŰ, JAJJ, DE SŰRŰ" Ezt meghallván elboultam a székkel, annyira röhögtem, majd közölte, hogy maradjak csak ahol vagyok (földön), ő majd jön és feltakarítja. Körülbelül fél óráig mosogatta a linóleumot, közben azt ecsetelte, hogy ő ilyen sűrű anyagot nem látott életében.

Csak, hogy a kép teljes legyen, mélyen vallásos családból jött, amivel nem is volt semmi baj, csak nem hagyták nyugton. Félóránként csörgött a telefonja nagymamájával a túloldalon, aki mindig beszámolót kért, hogy szegény gyerek nem éhezik-e, mit csinált stb. Legdurvább eset az volt, mikor Tamás 22 évesen életében először discoba ment. Másnap felhívta a nagymamája, hogy hogy aludt, nem fáradt-e stb. hülye kérdések. Tamás erre azt válaszolta, hogy nem sokat aludt, mert éjjel kettőkor az egyik tanárhoz ment hittanórára. És tudjátok mi ebben a vicc? A nagymama elhitte.

Tamás azóta jogot tanul az ELTE-n, itt hagyta a szociálpedagógiát és így visszagondolva jól tette. Ő egy jobb, társadalmilag jobban elfogadott diplomát kap a kezébe (jó kérdés, hogy ilyen hanggal kap-e munkát), viszont minket megfosztott a további történetek gyüjtésétől.

Az előző bejegyzésemben szót ejtettem arról a szakról, amit "nagy lelkesedéssel" tanulok. Ez egy eléggé új szak, a rendszerváltás után indult be, azóta is keresi a saját útját. Elöljáróban annyit, hogy a tanító tanárok sem tudták megmondani, hogy mi is ez valójában.

A szak amiről beszéltem a szociálpedagógia. Sokan (kb. mindenki) azzal a kérdéssel jön hozzám, hogy az meg mi. Hát ez ilyen szociálisan hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó, segítő szakma, de a specifikuma a prevenció. Na, ekkor jön a következő kérdés: Gyámügyis leszel mi 'vazz? Hát nem egészen - hangzik a válasz. Nagyon sokrétű feladatot lát el, tehát a képzésnek ezeknek a teljesítését tűzték ki feladatul. Lehet gyermekjólétiben, családgondozóban, szociális osztályon, gyámhivatalban, gyámhatóságon (a kettő nem ugyanaz), nevelőotthonban, idősek otthonában, hajléktalanoknál, iskolákban, óvodákban stb. elhelyezkedni.

Namost a képzésről röviden. Sopronban van ez a szak, elvileg itt a legnívósabb, de kérdezem én, ha itt a legjobb, akkor milyen lehet pl. Vácon vagy Esztergomban? Nem kell sokat tanulni és ezzel is túlzok a tanulási idő mennyiségét illetően. Illetve kéne sokat tanulni, de aki nyitott szemmel kémleli a világot, az a tárgyak felét IQ-ból vágja. Van is belőlük rengeteg, első félévben 18 tantárgyam volt, ebből 12 kollokviummal záródott, ami valljuk be egy egyhónapos vizsgaidőszaknál azért mindenképpen 2nap/tantárgy. Mondjuk nem volt velük gond, mindenre készültünk általában egy órát meg még egyet egy sör mellett, nálunk a buktató tantárgyak a pszichológia és a jog. Inkább a jog.

Volt nekem egy szociális jog nevű tantárgyam. Ebből kétszer megbuktatott a mélyen tisztelt Tanár Úr. :) Harmadszorra mikor mentem, akkor rendesen seggrevágtam az időmnek, annyit szenteltem a jogvizsgára való felkészülésre, megint nem engedett át. Erős izgalmi állapotban és kezemben a dolgozatommal rohanok a kompatibilis tanszékre (mára már Társadalomtusományi és Pszichológiai Intézet), kopogok, mire kinyitja a tanulmányi koordinátor (nem én találom ki ezeket a munkaköröket, nálunk a portást is már input-output managernek hívják) és kérdezi álszent pofával hogy mit kerekek ott. Mondtam hogy a jogtanárhoz jöttem. Bevezetett a szobába, ahol készségesen megkérdezte a Tanár Úr, hogy mit parancsolok. Mondom az utolsó kérdés biztosan jó, meg is mutattam neki a jegyzeteimet, amit a magyarorszag.hu-ról töltöttem még az első vizsgám előtt. A kérdés az volt, hogy a GYESen lévő anyuka dolgozhat-e és ha igen, hogyan? Erre azt írtam, hogy igen, napi négy órában ha otthon dolgozik, vagy a vállalkozása otthonában van, akkor korlátlanul. Ez volt a jegyzetemben is...

Tanár Úr egy sanda mosolyt ereszt el a szája felém eső részén és odavágja elém, hogy "hmm.. lássuk csak, csütörtökön írták a dolgozatot, de kedden változott a jogszabály." Gondolhatjátok, padlót fogtam, belül ordítottam, legszívesebben végignéztem volna, hogy valaki woodoo babázik rajta, de nem tehettem semmit. A félév elején elhangzott, hogy naprakésznek kell lenni minden hallgatónak, így a vizsga előtt mindenképpen nézzük át a fent említett honlapon a megfelelő jogszabályt, mert minden pillanatban változhat.

Nem éppen vigyorgó arccal visszamentem szaktársaimhoz, akik nem hitték el a történteket. Ez az eset azóta közszájon forog, és mindenki retteg a jogtanártól. (és minden női hallgatótársam szerelmes belé, mert szerintük olyan aranyos és sármos)

Egyszer leüvöltötte a fejem egy Barbara nevű másodéves szoc.pedes, azért mert ellógtam az egyik jogot (talán munkajog volt). "Hülye vagy, az a világ legjobb órája, ha tehetném  csak jogra járnék, olyan helyes az a pasi." Egy másik történet, szintén Barbarával esett meg, mikor a legelső órájuk volt a Tanár Úrral. Tudni kell, hogy ebben az évfolyamban, ezen a szakon 12-en vannak. (mi még 80-an indultunk) Körmöl valamit a táblára a tanár, csak úgy füstöl, erre Henci megkérdezi Barbit, hogy "szerinted milyen lehet az ágyban?" Erre a tanárnak megmerevedett a keze, mint a fagyott kutya lába, és mikor a legnagyobb kuss volt a teremben, jött a válasz. "Nem tudom, de én is kipróbálnám." Tehetséges hallgatók, ez már Gólyatáborban is kiderült.

Másik antihallgató tantárgy volt a pszichológia. Bár ez az eset a hallgató hülyeségén alapult, de érzékelteti, hogy a kegyetlenkedés közepette is megmarad a tanárok humora.

Történt pedig, hogy egy mit sem sejtő novemberi reggelen egy hallgató bekopogott a pszichológia tanszékre. (aki eddig figyelmesen kísérte a posztot, tudja, hogy mára már mivé fejlődött ez a tanszék) Ez a szaktársam egy eléggé pedáns, mindenben maximalista ember volt, csak éppen a pszichológiát rühellte, ezért nem is látogatta az előadásokat. Nyílik a szocialista kilinccsel felszerelt kétzsanéros tisztafa ajtó, kitekint a pszichológia tanár, aki tanította a tárgyat, majd teljes nyugalommal megkérdezi, hogy kit keres.

-(hallgató) Jó napot kívánok, P. Tanárnőt keresem.

-(Tanárnő) Ma még nem láttam, de úgy látom a kabátja sincs itt.

Becsukta az ajtót és a hallgató búsan távozott. Megállítottuk szaktársunkat és hangos röhögés és vonyítás közepette felvilágosítottuk, hogy ő volt az, akit keresett. Természetesen a kislánynak nem sikerült a vizsgája, majd harmadéven, mikor a Tanárnő nyugdíjba ment, ötössel átment elsőre az új tanárnál.

Nekem mikor odakerültem azt tanácsolták a felsőbbévesek, hogy foglaljam keretbe az óralátogatást, az elsőre és az utolsóra menjek be, mert eléggé cinkes ha nem ismerem fel még a tanárt sem a vizsgán. Szóval járatok előadásra, mert hosszútávon kifizetődő.

Helló mindenki!

Székesfehérvárott láttam napvilágot, ott le is éltem 20 évet, aztán elkerültem Sopronba, ahol szociálpedagógiát tanultam/tanulok (most végzek december 22-én). A szakról majd később, ha érdekel mindenkivel megosztom, vagy ha vagy annyira kíváncsi, felvin el lehet olvasni. :) Azt nem mondom, hogy minden nap lesz bejegyzés, mert én is "rohadtelfoglaltembervagyokésnemérekrá", de azért próbálok minden szép dolgot leírni és megörökíteni Nektek minél gyakrabban. (végülis a napirajzos Tibi is így kezdte, csak ő rajzol)

Hát lássuk csak, a blogot azért hoztam létre, mert annyi szánalmas, vicces és nem mindennapi esemény történik a világban, vagy csak ha megyek az utcán, néha hülyének is néztek, ha hangosan felnevetek, mit nevetek, vonyítok, mikor egy-egy félmondatot elcsípek valakitől. Mindenkivel történnek ilyenek, csak nyitott szemmel kell járni a világban. Ugyanígy megannyi történet van/volt a kollégiumban és számtalan esemény történt velem az elmúlt négy év során, ebből fogok szemezgetni, természetesen aktualitásokat, néha érzéseket is szívesen megosztok Veletek, ha valaki igényli. :)

Két részre lehet osztani a társadalmat. Akinek van headsetje és akinek nincs. Én az utóbbi kategóriába tartozom, nincsen és nem is volt soha ilyen ketyerém. Tudjátok az a valami amit ha bedugsz egy kompatibilis mobiltelefonba és "magadban beszélsz". Úgy néz ki, mintha menő lennél és valami "diumvisu" mosná az agyadat, de nem, ebben egy csengő női hang, vagy egy köcsög főnök beszél aki éppen leolt, vagy éppen azt ecseteli, hogy milyen jó lesz az estétek, de ezt nem részletezném. (volt aki megfeledkezett magáról ilyen beszélgetés közepette és a megállóban álló buszon elkezdi ő is mondani, hogy miket fognak egymással, milyen pózban tenni-venni a megfelelő izgalmi állapot elérése céljából, de ez tényleg egymásik történet) Számtalanszor köszönt már a mellettem elsuhanó ember én meg visszaköszöntem neki, pedig csak éppen akkor vette fel a vonal másik végén a hivott fél a telefont és igen kitalálhatjátok, headsete volt. Szóval mindig megmosolygom az ilyen embereket, szerintem teljesen értelmetlen dolog a "magadban beszélés" tudománya.

Jobban szeretem akkor már, ha a fülemen van a telefon, mert akkor egyértelműen látszik, hogy mit csinálok éppen. Egyszer egy a társadalom másik végén álló embertől (headsetes) megkérdeztem miért jó. Nem hiszitek el a választ, "me' agydaganatot okoz a mobilhullám 'zmeg". Neszebazmeg, megkaptam a választ, de ezekről a veszedelmes hullámokról annyit, hogy a mikrohullámú sütő és a rádió kb ugyanannyi "hullámot" bocsát ki magából, attól is megdögölhet a headsetes.

Konklúzió a következő. Ha nem akarsz ilyenek következtében meghalni, menj fel úgy hatezer méter fölé, ne használj semmi elektromos kütyüt és talán megúszod.