Mindenkinek az életében vannak jobb és rosszabb korszakok, azt hiszem, hogy az önfeledt diákévek - felsőoktatás inkább az önfeledt - meghatározhatja a későbbi életet rövid és hosszútávon egyaránt. Ennek a posztnak az apropója, hogy kézhez kaptam életem első diplomáját, mégis kétes érzések keringenek bennem. Az egyik az, hogy el kell hagynom Sopront, a másik az, hogy folytatódik az életem, ami remélem nagyon sok jóval kecsegtet majd.
Kedden (dec.22.) volt a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kar végzős hallgatóinak ünnepi Kari Tanács Ülése, egyben diplomaosztó. Itt foglalhattam helyet én is. Erről nem kívánok szólni, mert mindenki ismeri a diplomaosztók hangulatát, inkább megpróbálom összeszedni nagy vonalakban, mi is történt velem az elmúlt 7 félévben.
Mikor megtudtam 2006 nyarán, hogy felvettek az egyetemre, örömtáncban törtem ki. Megölelgettem mindenkit akit értem, főként a szüleimet, majd kinyitottunk egy üveg pezsgőt és kellemesen elfogyasztottuk egy jó beszélgetés közepette. Nagy borítékot is kaptam, benne minden információval, ami szükséges egy újoncnak, másnap pedig elmentem a postára feladni a gólyatáborról - akkor még békatábornak hívták - szóló papíromat, amiben jeleztem, hogy részt veszek a rendezvényen. Ez volt az első túrám Sopronba, amit később több százszor megismételtem tanulmányaim során. Izgatott voltam, de büsze is, hogy benne vagyok a felsőoktatásban. A gólyatábor jó volt, nem volt annyira durva, mint azok a történetek, amiket egy-egy sör mellett szoktak a barátok, ismerősök mesélni egy kocsmában. Mikor hazamentem, nagyon vártam már, hogy újra ott lehessek újdonsült ismerőseim között.
Az első félév, mint a hallgatók 80%-nak bulizással, másnaposan órára járással, és nemalvással telt. Ekkor éltem ki magam úgymond, minden új volt, minden olyan felhőtlennek tűnt. Kikerültem a család biztonságos, meleg burkából, tudtam, hogy nehéz lesz, de meg kell tanulnom néhány dolgot. Pénzzel bánni, beosztani azt a keveset, amit édesanyámék tudtak adni, ebből pedig maradéktalanul élni a kis életemet Sopronban és egyáltalán életben tartani magamat. Ekkortájt a barátnőim is innen kerültek ki, akikkel egész nap együtt voltunk, barátokhoz mentünk éjjel fél kettőkor, és három előtt sosem feküdtünk le. Ettünk csokit ebéd előtt, zsemle/kenyér nélkül nyalogattuk a Nutellát (volt hogy ropit mártogattunk bele), szóval minden olyat csináltunk, amit a szülők 20 évig próbáltak tiltani.
Életemben először ZH-t írtam, szóban vizsgáztam, aminek a terjedelmét összeadnánk, 2-3 vizsgánként kijött egy komplett érettségi tananyaga. Minden gondolatom Sopron körül járt, ha Fehérváron voltam rosszkedvű voltam, vártam azt a pillanatot, mikor elindul a busz és mehetek megint Sopronba. Megismertem a szaktársaimat, amiből csak 7-en voltunk fiúk (75 lány), a csoportomat is kezdtem kiismerni.
Ekkor szerveztük meg Imivel az első Gólyabálunkat, ami hivatalosan nem is lett volna, csak felmentem a HÖK-be és mondtam, hogy megszervezem, ha ők nem akarják. Nagyon nagy sikerünk volt, 90 fő volt a létszáma a bálnak, kevésnek tűnik, de ez az előző év vendégeinek a háromszorosa volt, szóval elégedettek voltunk magunkkal. A visszajelzések is pozitívak voltak mind a hallgatóságtól, mind pedig az iskola vezetésétől.
Ebben a félévben ismertem meg egy táncos lányt, akivel folytathattam pályafutásomat, igaz csak fél évig, de nagyon sokat fejlődtem annak idején. Így visszagondolva, nagyon sokat kaptam abban az évben a szombathelyi táncos bagázstól, ők is hiányoznak. Ekkor még úgy gondoltam, hogy Sopron lesz nekem az a hely, ahol vélgeg letelepedhetek, nyitok egy tánciskolát és boldogan élem az életemet ebben a kisvárosban.
Az első félév volt számomra a legjobb az egész három és fél évben, bár ez az újdonság varázsának tudható be. Későbbi posztjaimban a további időszakot is leírom, csak egy írásra sok lett volna mindent összefogalani.
